Irodalom

Rosmersholm: nagy tervek, nagy álmok, elveszített hitek, elvesztegetett lehetőségek otthonos helyszíne. A polgári világrend alkonya, a szabadságvágy és a reményvesztett boldogságkeresés metaforája Henrik Ibsen drámájából átfogalmazva jelenkorunkba. 

Jelen kötetünk hasonló szerkezetű, mint Szörényinek az utóbbi fél évtizedben a Nap Kiadónál megjelent művei, vagyis az első ciklus a kicsit könnyedebb hangvételű (bár a tudás itt is ÓRIÁSI) tárcáké, a második pedig a nagyobb lélegzetű irodalmi tanulmányoké (itt viszont a könnyed, olvasmányos stílus, a humor teszi még élvezhetőbbé az olvasást).

A kötet írásai a József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és irodalomszervező legutóbbi években írt, válogatott esszéit, tanulmányait, kritikáit tartalmazza.

A Párizsban élő Fejtő Ferenc - író, kritikus, publicista, József Attila barátja, a Szép Szó egyik alapítója, 1935-1938-ban szerkesztője - 1934 és 1952 között írott tanulmányaiból és cikkeiből állított össze gyűjteményes kötetet, melynek minden írásához 2004-ben értelmező-megemlékező felvezetést illesztett.

“Hogyan kellene élni? Önmagunkban őrzött, jobbik énünkhöz méltón, kifelé, vagy a világból csak átszűrt hatásokat engedve magunkhoz, befelé? 
Talán úgy kellene élni, véltem egykor, mint a jó öreg Quincey, a vén ópiumevő, mély völgyben, kis, fehér falú házban, amely körül mindig virágzik valami, télen pedig, a legfagyosabb, legdermesztőbb zimankó idején, jól befűtött kandalló mellett, hangulatfényben üldögélve, a tűztér előtt süppedező szőnyeg, csukott zsaluk, a földig érő, súlyos függönyök széles ráncokban terülnek szét a padlón.

Ritkán van annyira szoros kapcsolat egyfelől a kíméletlenül kíváncsi ön- és világmegfigyelés, másfelől az írói műhelymunka között, mint Nádas Péter írói alkata esetében. Az emlékben lappangónak, az élménybe temetettnek, az álomból felködlőnek, a képzeleten átrebbenőnek, a szokás, a kultúra és a civilizáció cenzúrája alá eső ezernyi elfojtott pillanatnak a kimondhatóság határát áttörő rögzítése valóban szabadsággyakorlat, a szabadság tréningje, ahogy e kis könyv címe mondja, mégpedig nem pusztán a beszéd, hanem az ember felszabadítása is, az emancipáció általános értelmében. Nemcsak a kimondhatóság, hanem attól elválaszthatatlanul, az elmondhatóság körének tágítása - és mint ilyen, kiváltképpen írói tett. A nagy művek létrejöttének forrásvidékén járunk ezeket az esszétöredékeket olvasva.

A megelőző évszázad rendkívüli mértékben kitágította az ember időélményét, és közvetlen közelbe hozta a Föld egymástól távol eső pontjainak kultúráját. Az idő- és hagyomány-nyitogató tapasztalatokat magába oldó szemléleti átalakítás az irodalomban és tudományában is lezajlott.

Lőkös István irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, az MTA doktora és Irodalomtudományi Bizottsága, valamint a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. A Zágrábi Egyetem hungarológiai tanszékén volt vendégprofesszor, szlavistaként igen jelentős a munkássága, többek között az első magyar nyelvű horvát irodalomtörténet szerzője.

„Ebben a csak nemrég magunk mögött hagyott – sokak számára rossz emlékű – periódusban az is megesett, hogy némely irodalomtörténeti érdekű kéziratnak izgalmasabb »fiókregénye« keletkezett, mint akár maga az eredeti alkotás. Ami kétségtelenül összefügg az irodalom (és a sajtó) pártirányításának fölöttébb »eredményes« érvényesülésével.

A trianoni békediktátum következtében sok ágra szakadt magyarság egyharmada kisebbségi sorba került. A kisebbségi sors szinte mindig veszélyeztetett helyzetet szül. Akkor is, vagy talán még inkább, ha a kisebbség egy adott terület őslakossága. Helyzetüket befolyásolja a többségi nemzet kisebbségpolitikája, de magának a kisebbségnek is a többséghez és a saját helyzetükhöz való viszonya.

Van-e test szöveg nélkül, van-e szöveg test nélkül? Miként íródik bele a testről való tudásunk (irodalmi) szövegeinkbe, miképp alakítják az (irodalmi) szövegek a testről való tudásunkat? Hol a test a szövegben, hol a szerző teste a szövegben, és hol a másik/a Másik teste? Ki a szöveg Másikja? Az elmúlt tíz évben – más-más aspektusból, mindig más szerzőt vizsgálva – igyekeztem körüljárni ezeket a kérdéseket, vissza-visszatértem hozzájuk.

Örkény István munkássága hangsúlyos és megkerülhetetlen része a magyar irodalom 20. századi történetének. Emellett az író szövegei nem csupán az irodalomtörténet szerves részét képezik, hanem megszületésük óta az élő magyar irodalom hagyományának is újra és újra felbukkanó szövetét jelentik.