„Ebben a csak nemrég magunk mögött hagyott – sokak számára rossz emlékű – periódusban az is megesett, hogy némely irodalomtörténeti érdekű kéziratnak izgalmasabb »fiókregénye« keletkezett, mint akár maga az eredeti alkotás. Ami kétségtelenül összefügg az irodalom (és a sajtó) pártirányításának fölöttébb »eredményes« érvényesülésével.

A trianoni békediktátum következtében sok ágra szakadt magyarság egyharmada kisebbségi sorba került. A kisebbségi sors szinte mindig veszélyeztetett helyzetet szül. Akkor is, vagy talán még inkább, ha a kisebbség egy adott terület őslakossága. Helyzetüket befolyásolja a többségi nemzet kisebbségpolitikája, de magának a kisebbségnek is a többséghez és a saját helyzetükhöz való viszonya.

Van-e test szöveg nélkül, van-e szöveg test nélkül? Miként íródik bele a testről való tudásunk (irodalmi) szövegeinkbe, miképp alakítják az (irodalmi) szövegek a testről való tudásunkat? Hol a test a szövegben, hol a szerző teste a szövegben, és hol a másik/a Másik teste? Ki a szöveg Másikja? Az elmúlt tíz évben – más-más aspektusból, mindig más szerzőt vizsgálva – igyekeztem körüljárni ezeket a kérdéseket, vissza-visszatértem hozzájuk.

Örkény István munkássága hangsúlyos és megkerülhetetlen része a magyar irodalom 20. századi történetének. Emellett az író szövegei nem csupán az irodalomtörténet szerves részét képezik, hanem megszületésük óta az élő magyar irodalom hagyományának is újra és újra felbukkanó szövetét jelentik.

Az „Egy régi levélen ezt irva találtam.” Arany János és Tompa Mihály munkásságának állít emléket az alkotók születésének kétszázadik évfordulóján. A kötet elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy az „eposzi hitelesség” milyen helyet foglal el Arany János költészetében.

Gion Nándor (1941–2002) egyike a legnagyobb délvidéki magyar prózaíróknak. Az ő esetében is igazolódik az a régi tapasztalat, hogy minden jelentős életmű megtalálja a maga értelmezőit. Kurcz Ádám István mélyen érti Gion Nándor életművének belső utalásrendszerét, logikáját, építkezését, így a Gion-próza szoros olvasaton nyugvó, teljesen eredeti értelmezését teremti meg. Rejtett utalásokra világít rá, számos sajátos szimbólumot értelmez, parabolák hátterét tárja fel.

Jelen kötet Gion Nándor (1941–2002) magyar író terjedelmes és sokoldalú életművének, életpályájának, alkotói világának, sajátos világlátásának bemutatására vállalkozik, és ehhez segítségül hívja az író szövegeit, interjúit, valamint fényképeket és dokumentumokat is. Az írói hagyaték gazdag tárgyi, irat- és képanyaga kiegészíti a kötetbe válogatott szövegeket, újabb információkat adva hozzájuk.

Füst Milán – Adyval, Móriczcal, Babitscsal, Kosztolányival, Karinthyval együtt – a Nyugat első nemzedékének legkiemelkedőbb alkotói közé tartozott, de mindannyiuknál hosszabb életpályát befutva még a hatvanas évek szellemi életében is aktív szerepet játszott, és hosszú élete alatt midannyiuknál szerteágazóbb, az összes irodalmi műnemre kiterjedő életművet hozott létre. Annál inkább magyarázatot igényel eredetiségéhez képest csekély hatása kortársaira, elismertségének felemás volta, a műveit gyakorta övező értetlenség.

Emma New Yorkban él. Harminckét évesen még mindig keresi élete párját. Matthew Bostonban lakik. Egy szörnyű balesetben elvesztette a feleségét, és most egyedül neveli négyéves kislányát. A világhálón ismerkednek meg, és egymásnak írt e-mailjeik alapján hamarosan mindketten arra gondolnak, hogy végre megtalálhatják a boldogságot.

Károlyi Amy és Weöres Sándor számtalan verse bizonyítja, hogy a természet minden jelensége, titokzatossága, szépsége és tragédiája erősen foglalkoztatta őket. Az állatok viselkedésében is a létezés örök törvényszerűségeit kutatták, az élet sokszínűségében gyönyörködtek. Közös életük végén otthonukat mindig megosztották egy-egy befogadott macskával.

Támba Renátó (1987-) író, gyermekkor-kutató. Doktori értekezését 2016-ban védte meg a Debreceni Egyetemen, gyermekkor-történeti ikonográfia tudományterületen. Jelen mű disszertációja javított változata, s az alföldi iskola festőinek gyermekábrázolásait járja körbe a gyermekszemlélet történeti kutatásának tükrében.

...ezentúl egybeforr ég, föld s pokol...

Annak ellenére, hogy Babits Mihály már 1918-ban fordított tőle, hogy már 1928-ban megjelent az első mélyenszántó magyar tanulmány róla Szerb Antal tollából, hogy mind Babits, mind Szerb Antal érdekes portrét rajzolt róla irodalomtörténetében, hogy 1959-ben az angol romantikus költők közül elsőnek épp az ő verseiből jelent meg tudományos jegyzetapparátussal és bevezető tanulmánnyal ellátott gyűjteményes kiadás, amelyben a magyar prozódia olyan virtuózai készítették el az új fordításokat, mint Weöres Sándor, Gergely Ágnes vagy Orbán Ottó, hogy a modern magyar képzőművészet és költészet rendkívüli alakja, Kondor Béla mesterének tekintette, hogy az 1980-as évek óta egy kandidátusi disszertáció és - csak az ELTE Anglisztika Tanszékén - negyvennégy sikeres szakdolgozat készült művészetéről, mégis ez az első magyar nyelvű, könyv terjedelmű tanulmány, amely azzal az ambícióval született, hogy William Blake költői, festői, grafikai és illusztrátori életművét képzőművészeti és költészettörténeti vonatkozásában egyszerre tárgyalja, s az empirikus tények és az eszmei valóság összeegyeztetéséért vívott küzdelmét s annak konklúzióját, a szimbolikus ábrázolásmód igazolására kidolgozott teológiai álláspontját elhelyezze az európai és az angliai romantikus jelenségek körében.

Harminckét év gyöngyszemeit gyűjtöttem egybe Önnek nagy szeretettel:
szenvedélyből és fájdalomból született verseket, rajongással készült műfordításokat a csodálatos orosz irodalom kincsesládájából, és kalandos életem tapasztalatait összegző aforizmákat.

A sorozat harmadik kötetének címe Hagyomány és fordulópont - Esterházy recepciója a kelet-európai régióban. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar magyar irodalom tanszéke által 2017. április 27-én rendezett felolvasóülés előadásainak szerkesztett szövegeit gyűjtöttük itt egybe.

Élt egy orosz férfi a 20. század közepén, kire felfigyelt, aki látta, hallotta. Tíz évig volt Hamlet a moszkvai Taganka Színházban, százezrek nézték meg filmekben, de leginkább a dalai hatottak. Hazájában milliók adták kézről kézre magnófelvételeit, közülük kevesen fitymálva vagy félelemmel.

A trauma szót gyakran használjuk a hétköznapokban, de szinte sohasem az eredeti, pszichopatológiai értelmében. Hosszú utat tett meg ez a fogalom a sebészettől a pszichiátrián keresztül addig, hogy a kilencvenes évek közepétől külön irányzat legyen a trauma studies a kultúratudományokon belül. Legfontosabb felismerése, hogy létezik kollektív trauma is, melyet a fájdalom és a szenvedés egyéni tapasztalatai táplálnak. Nem mindegy viszont, hogy a traumát egyéni pszichés sérülésként, vagy az egész társadalmat átható kulturális folyamatként értjük-e: ez utóbbit ugyanis főként konkrét személyektől független médiumok közvetítik nekünk, és ezek munkájának eredményeként a kollektív identitás újraformálódhat, a kollektív emlékezet átalakulhat. Ez a könyv azt próbálja meg bizonyítani, hogy az individuális trauma és a kollektív/kulturális trauma között van még egy összekötő kapocs: a szépirodalom. Azért is különösen alkalmas erre a szerepre, mert számol a reprezentáció "lehetetlenségével", és színre is tudja vinni ezt a dilemmát. Geoffrey Hartman ezt az antik mítosszal, Philoméla történetével világítja meg. A megerőszakolt és kitépett nyelvű lány egy köntösbe szőve tudja elmondani, mi történt vele - így a "traumairodalom" allegóriájának tekinthető, amely ugyanígy az elrabolt hang helyére áll, amikor a traumához egy "nyelv nélküli" nyelvet kell keresni.

Takács Miklós Hajdúnánáson született, 1976-ban. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének adjunktusa.
Megjelent kötetei: Ady, a korai Rilke és az "istenes vers" (Debreceni Egyetemi, 2011); Különös kontextusok - Tanulmányok a 20. századi magyar irodalom köréből (Savaria University Press, 2018).