Filozófia

Montesquieu az "igazság tanúja" akar lenni: vizsgálódik, megfigyel, összevet, s végül olyan következtetéseket von le, amelyek - szándéka szerint - a gyakorlatban is használhatók. Egész munkásságának központi magját képezi a hatalom kérdése. De ahhoz, hogy a politikai rendszerek kialakulását és működését pontosan megfigyelhesse, beutazza Európa azon területeit, amelyek akkoriban magát a világot jelentették.

"A költészetről magáról és annak műfajairól kívánunk beszélni: arról, hogy melyik milyen hatással rendelkezik, s miképpen kell alakítani a tárgyul szolgáló elbeszéléseket, hogy művészileg értékes legyen a költemény, továbbá, hogy hány részből és milyenekből álljon, s ugyanígy minden egyébről is, ami csak vizsgálódásunk körébe tartozik - kezdve természetszerűleg az alapelemeken."
A kötet G. W. F. Hegel "Arisztotelész" tanulmányát is tartalmazza."

"Legtöbben nyomorultul hánykolódnak a halálfélelem és az élet szenvedései között: élni sem akarnak, s meghalni sem tudnak. Tedd hát kellemessé életedet azzal, hogy nem aggódsz többet érte."

Ortega hatása és későbbi tiltása különösen látványos volt a tömegember fogalmának esetében: Ortega elsősorban morálfilozófiai kategóriaként határozza meg ezt az embertípust, s azzal jellemzi, hogy az csak jogokat ismer, kötelezettséget nem, ráadásul "öntelt úrfiként" viselkedik, amikor gondtalan életét természetesnek veszi, saját magát pedig tökéletesnek tartja.

Joseph Campbell világhírű mitológia-kutató gondolatai nagy hatást gyakoroltak emberek százezreire, köztük George Lucasra is, a Star Wars univerzum megteremtőjére. Campbell - akinek a mítosz nem más, mint "a világegyetem dala, a szférák zenéje" - kötetlen beszélgetés formájában avat be régi korok, letűnt népek mítoszainak legfőbb motívumaiba, miközben rámutat az ezekből fakadó erőre, mely a modern társadalmakban is meghatározó szereppel bír.

Immanuel Kant 1775-ben megjelent filozófiai esszéje a tartós („örök”) béke lehetségességét vizsgálja, pontosabban annak feltételeit igyekszik meghatározni. Nemcsak amellett érvel, hogy a politikai és az erkölcs összeegyeztethető, és hogy a gyakorlati ész korlátait és az ember gyarlóságait figyelembe véve is a háborúk teljes megszűnése felé haladhat az emberiség, hanem olyan kérdéseket is felvet, amelyek épp mostanában válnak igazán aktuálissá.

Mi van akkor, ha mindaz, aminek hiszed magad - tested, elméd, érzelmeid és kondícióid - valójában pontosan az, ami nem vagy? Mi van akkor, ha ez egyszerűen egy önkép, amely hamis azonosulásokból, megszokásból és feltételezésekből ered? 
A mindenségnél is hatalmasabb könyvében Mooji arra inspirál bennünket, hogy fedezzük fel igaz természetünket tiszta tudatosságként az egyszerű (ön)kutatás, az ösztönös belső megérzések, a bölcsesség-tanítások és a példabeszédek segítségével.

A Nobel-díjas Konrad Lorenznek, az orvostudományok és a filozófia doktorának szakterülete elsősorban az állatvilág tanulmányozása volt, munkásságát később terjesztette ki az emberiség etológiájára. 1972-ben írott könyvében azt vizsgálta, hogyan változtatja meg fejlődésünket az ember viselkedése, tevékenysége, s fő tézise az, hogy az orvostudomány és a technológia fejlődése, amitől a csodát várjuk, valójában civilizációnk megsemmisüléséhez vezet.

"Töprengéseim során arra a nem éppen eredeti következtetésre jutottam, hogy az ördög mint személy nem létezik, nem Isten ellentettje és versenytársa; létezik viszont mint metafora, mítosz, képzeletbeli bűnbak, hordozza azokat a hibákat, amelyeket az ember nem tud vagy nem akar bevallani. Azért személyesítették meg - az emberi szív sötét felét megjelenítve -, hogy levegyék a felelősséget Istenről a sok rosszért, amit az általa teremtett világban tapasztalunk. (...)"

Mintha létezne a szenvedés titkos monadológiája. Mintha létezne egy benső, titkos kapcsolat nagy szenvedők között, akik rangjukat és a beszédhez való jogot nem a fennálló intézményektől kapták, hanem mintegy láthatatlanul megjelölte volna őket az élet. A gyötrelmek e szabadkőművesei, e lelki tetováltak mégis csodálatosan felismerik egymást, mégpedig úgy, hogy „ablaktalan monászokként”, saját lelkükben fedezik fel a másikat.

Bataille a lehetőségek végső határáig, egyfajta vitális teljességre akart eljutni. Új műfajt teremtett, "a pőre vallomást filozófiai elmélkedéssel és misztikus búvárkodással" társította. Az őskor emberének barlangrajzait elemezve Bataille állítja, hogy az erotika és a szexualitás két különböző dolog.

Az imígyen szóla Laozi a Daodejinget és kommentárját tartalmazza. A kultúrák közti összefüggéseket rendkívüli módon ismerő és értő szerző, Charles Q. Wu könyve új eszközzel szolgál azoknak a nem kínai olvasóknak, akik érdeklődnek a klasszikus kínai kultúra iránt, valamint azoknak a kínaiaknak, akik a kínai klasszikusokat szeretnék tolmácsolni a nem kínai nyelvű olvasóközönségnek.

"Formálisan tekintve - a filozófiatörténet másodlagos diskurzus, amely sokrétű, ám specifikus módon bizonyos elsődleges diskurzusok visszhangja. E visszhang mint sajátos műfaj sem nem puszta összefoglalása, sem nem egyszerű ismétlése, sem nem parafrázisa bizonyos gondolatoknak, hanem új diskurzus, amelyben más természetű, korábbi diskurzusok megszüntetve megőrződnek."

Míg a kanti filozófia szervesen hozzátartozik a fenomenológia közvetlen előzményeihez, addig szokatlan megközelítésnek számít Kantnak a hermeneutika eredetéhez való hozzákapcsolása, különösen abból a szempontból, hogy miként inspirálta Heidegger, Gadamer vagy Ricoeur kortárs elképzeléseit.

Slavoj Žižek filozófus a kordokumentumként is használható Kommunista kiáltvány-t vizsgálja: leltárt készít arról, hogy a marxizmus főbb elképzelései közül melyek számíthatnak továbbgondolandónak, és melyektől tanácsos inkább végleg megszabadulnunk. Az azóta száz nyelven kiadott mű megírásakor alig harmincéves publicista és filozófus Karl Marx szerzőtársával - és az intézményektől független gondolkodói egzisztenciáját biztosító -, Friedrich Engelsszel azt állapította meg (némi retorikai túlzással és megelőlegezve az eljövendőket), hogy a kommunizmus kísértete bejárja Európát. A szöveg bizonyos mondatai azóta - különböző előjellel használt - szállóigékké váltak. Az első magyar fordítása 1896-ban jelent meg.

1989 optimista hangulata – néhány korábbi figyelmeztetés ellenére – még nem látta, hogy a „történelem végén” nem egy konszolidáció, hanem egy olyan új történelmi korszak bontakozik ki, amely az emberiség egészét, a modernitás létmódját, a jövő kilátásait a pozitív változások mellett inkább alapvető kihívásokkal és globális rendszerszintű kockázatokkal terheli. A kötet tanulmányai a formálódó új történelmi korszak makrofolyamatainak interpretációjára törekszenek, interdiszciplináris eszközökkel és filozófiai perspektívával.

Idézet a főműből: „Egy áldozat nem bizonyíthatja, hogy sérelmet szenvedett. Egy panaszos olyan valaki, aki kárt szenvedett, de rendelkezik az eszközökkel, hogy ezt bizonyítsa. Áldozattá akkor válik, ha elveszti ezeket az eszközöket.” Vannak tehát „esetek”, amikor nem jogvita, hanem viszály keletkezik (amikor „a panaszos meg van fosztva az érvelési eszközöktől, és ennélfogva áldozattá válik”).

könyv amellett érvel, hogy a morális felelősség nem lehet összeegyeztethető a természeti törvények determinisztikusságával, mivel a morális felelősség feltétele egy olyan erős kontroll, ami csak akkor teljesülhet, ha a cselekvők olyan szubsztanciák, melyek választásai nem előzetesen determináltak.

„Szerettem volna úgy bemutatni a filozófiai színterekre vonatkozó elképzeléseimet, hogy a kifejtés rendje egymásra épülő és bővülő legyen. Jelen könyv ezért indul el egy konkrét filozófiai elgondolás pályájának „nyomkövető” leírásától és egy egész eszme-együttes, egy vonulat exponálásától, hogy aztán a „mély” igazságok és teóriák kérdésén át belebocsátkozzon a filozófiai tér egésze leírásához szükséges „mélyebb” dilemmákba, és a „fordított világok” diakrón és szinkrón metszetű átlátási kísérletébe.

Aki azt vallja (a szerzővel együtt), hogy a filozófiai hagyomány alapjai sem eklektikus, sem teleologikus módon nem békíthetők össze, továbbá ugyanígy nem hiszi azt sem, hogy együttes fennállásuk, közös létük és egyenrangúságuk akár dogmatikusan, akár szkeptikusan kiiktatható volna, aki tehát a filozófiai térről a metafizikai és a metafizikakritikai alapirányok szóródása, eredendő polimorfiája szerint gondolkodik, azt (a szerzőhöz hasonlóan) előbb-utóbb minden bizonyára utol fogja érni az a nehéz kérdés is, amely a saját meggyőződése alapjának teherbírására vonatkozik. Aki önmaga körül teret gondol el, arra ez a tér előbb-utóbb visszakérdez, hogy hol áll benne ő, és hogyan is áll a tér egészével, amely őt körülveszi.”