Molnár H. Lajos riporter, szépíró, középkorú és marosvásárhelyi, illetve szolnoki. Minden jelzoje fontos. Éppen azt írja meg emlékezésében: hogy az ember, bármely ember egyszer csak fontossá válhat saját maga számára, noha nem felejti, sot felidézi az összes többieket, akik közé született, és saját távoli, ifjúkori, tékozló, naiv, bár nem ártatlan lényét.
Hivatásából fakadóan Molnár H. Lajos embereket faggatott, most pedig saját magával teszi ezt. Gyerekkorát vetíti ki: a börtönfallal szomszédos udvart, mely lehet, hogy maga a kerítés mögé zárt világ, mostohákkal, kis zsarnokságokkal a totális közepette, és ahova o boldogan vagy csalódottan mindig visszatér. Ma lehet, hogy csak az álmaiban talál utat oda, ahova kényszer lökte vagy a szeretet vonta régen. Ettol szép a történet. Attól, hogy visszarévedve sem hazudik, szépítve legalább, hanem ragaszkodik a valósághoz, amelybol menekült, s amelyet több könyvébe beleírt. (Ez a kötet elnyerte a kolozsvári székhelyu Erdélyi Szépmíves Céh regénypályázatát.)