Táncórák idősebbeknek és haladóknak

Ebben a kisregényben nincs pont, amely egy szabályos, egyszerű vagy összetett mondatot lezárna. Itt csak vesszőkkel találkozik az olvasó, no meg egy-két kérdő- vagy felkiáltójellel, de utána kisbetűvel folytatódik a szöveg, bekezdések nélkül a végtelennek tetsző monológ egy mostani kisasszonyhoz és a fiatalkori múltból a szüntelen jelenbe átplántált gyönyörű leányzókhoz, akik "ott heverésztek a pokrócukon fürdőruhásan, mint valami napimádó testület tagjai, hatan voltak, és a hátukon feküdtek, karjukkal a feltupírozott fejecskéjük alatt, és direkt a felhőkbe néztek, hogy testecskéjüket a férfiszemek szabad prédájára adják..." Kinek is a szájából hangzik el ez a monológ? Ki is a mestere ennek az élőbeszédtől illatos groteszk retorikának?

Nos, az áradó szavak, az egymást szeszélyesen követő anekdoták, az évszázadokat összekapcsoló gondolattársítások, amelyek egy véget nem érő tánc "pajkos" szédületével kábítják el a hölgyeket, azaz olvasókat - egy hatvanéves cipészmesternek, "az emberi láb mérnökének" a vallomásai.
A monológista az "európai reneszánsz híve", akit egy életre megbabonáztak Mária Terézia legendásan méretes keblei, általában a Monarchia Ferenc Józseffel és Schratt Katalinnal, Rudolffal és Vetsera Máriával, aki tudja, mit köszönhet az emberiség Edisonnak, vagy éppen Puskinnak, aki szintén "az európai reneszánszhoz tartozott", akinek szép pakompartja volt, tudják, olyan oldalszakálla, mint a megboldogult Ferenc Jóskának meg a Strauss zeneszerzőnek"; aki dolgozhat, ahol ember csak dolgozhat; aki túlélte az első világháborút, mint Svejk; aki az elbeszélés idején a szocialista munkaverseny sajátosságaira is kitér álmélkodva; aki körül évtizedeken át dúlt az élet szereleméhes banyák és fruskák, papnék és görlicék, részeges és szadista, vagy egyszerűen csak féleszű hímek körtáncaként. A kisvárosi-falusi lét megannyi mindennapi kalandja, tragédiája és komédiája burjánzott körülötte...