Szívlekvár

„Lehet siránkozni, lehet szomorkodni, oly mindegy, a lényeg a kikerülhetetlen változás, és persze az alkalmazkodás. Az ember a legalkalmazkodóbb állat… az idő lényege éppen a változás. És nem tudhatod, melyikből melyikbe lépsz bele, persze kétszer ugyanabba sohasem, ez nem is kérdés, ellenben eldönthetetlen, hogy a múlt felől törekszel a jelenen át a jövő felé, avagy a jövőből csurogsz reménytelenül a jelenen át a múltba.”

„Figyelj, elmesélek neked egy életet” – Magyar Sándor a kisunokájának, a családban immár az ötödik Magyar Sándornak meséli el saját életének és felmenőinek történetét. De nem is egy életet, hanem mindazokat a sorsváltozatokat, amelyek a huszadik századi Magyarországon oly jellemző életutak lehettek.
Így aztán az egyik történetben a nagyapa édesapja nem tér vissza a munkaszolgálatból. Egy másik történet szerint úgy is lehetett volna, hogy a nagyapa édesapja fia születésére szerencsésen hazaérkezik az 1943-as doni áttörés előtt, hogy aztán a családjával Dániába menekülvén egy katonai vonatszerelvény vagonajtaja zúzza halálra. Vagy akár az is megeshetett volna, hogy a nagyapa családját, az Őrségben gazdálkodó Magyarékat 1950-ben kitelepítik a Hortobágyra.
A Szívlekvár meséjében az is megtörténhetett volna, hogy a nagyapa felesége halála után megismerkedik egy Budapesten élő orosz származású özvegyasszonnyal, aki ugyancsak elmesél egy életet valakiről, aki túlélvén a háborút, magyar tolmács lett.
Hogy végül az emberi sorsok miképpen fonódnak egymásba, mire lehet megoldás egy tyúk, mire jó a szívlekvár, s miként gyógyíthatnak a történetek – kiderül Kőrösi Zoltán országhatárokon és évszázadokon átívelő lebilincselő történelmi családregényéből.