Szemem fénye

Jon Dreyer élete lassan darabokra hullik. Irodalmi ambíciói kudarcba fulladtak, alkotói válsággal küzd, és folyamatosan csalja a feleségét. Minden akkor kezdődött, amikor a tizenkilenc éves Mille nyom nélkül eltűnt – majd a holtteste két évvel később előkerül. Jon felesége, Siri Dreyer-Brodal, a tehetséges séf és étteremtulajdonos, saját démonaival harcol: nemcsak hűtlen férje miatt zaklatott, de szörnyű és fájdalmas titok is kísérti a múltból. Emellett arra is próbál választ találni, hogyan viszonyuljon vigasztalan és megátalkodott anyjához, Jenny Brodalhoz, aki húsz év szünet után épp hetvenötödik születésnapjának megünneplésére készülve kezd újból inni. Ráadásul mind Jon, mind Siri tanácstalanul áll a feladat előtt: hogyan kellene kezelniük zabolátlan és kiszámíthatatlan lányukat, Almát.

Mille eltűnése és az azt övező bizonytalanság mindenkit megérint, aki csak kapcsolatba került a lánnyal. A regény lapjain fokozatosan bontakozik ki egy megrázó történet a szerelemről, a titkos életekről, az árulásról és a fájdalmas kapcsolatok hálójáról. A norvég írónő legújabb műve egyszerre megkapó, keserűen kacagtató és nyugtalanítóan szomorő történet a gyászról, a fájdalomról és a túlélésről, egy családról, amely a saját titkainak az áldozatává válik, és egy brutális bűntényről. S arról, hogy az élet a megpróbáltatások dacára miként gördül mégis tovább és tovább.

Az 1970-es évekbeli norvég tengerparti városkától napjaink Oslójáig ível e modern mese. Ullmann regénye az önfeláldozásról és az önzésről, az elhagyatottságról és a kibékülési kísérletekről, a megszállottságba és erőszakba torkolló szenvedélyről szól… és a feledés vágyáról.

Linn Ullmann éles szemmel veszi észre az emberi gyarlóságokat és hibákat, bámulatosan nagyvonalú mozdulattal rántja le a leplet azokról a dolgokról, amelyekről a családban még csak beszélni sem lehet. A bánat a maga nyers fájdalmával üt arcon, ami egyedülálló erőt ad prózájának. Ullmann vissza-visszatér a helyszínekre, újból és újból feleleveníti az emlékeket, ami sajátos, balladaszerű ritmussal ruházza fel a szöveget, s megmutatja, hogy az élet történetének soha nincs lezárt vége. El-elmerengő múltidézése Monika Fagerholm műveire emlékeztet, azonban a nagy klasszikusok, Balzac, Stendhal, Lagerlöf, sőt Virginia Wolf hangját is felfedezni véljük… Ullmann könnyedén és magával ragadóan elemzi-boncolja-gyúrja-szabdalja az emberi gyengeséget, a szenvedést és a fájdalmat – nem vonhatjuk ki magunkat a hatása alól.