Kit érdekel a szerelem?!

Kit érdekel a szerelem?! leírása

Julia soha életében nem volt szerelmes. Kivéve Karim Djélouit. De az még az oviban volt. Most az osztály legszebb sráca fut utána, de Juliát nem érdekli. Paulus tökéletes, a suli összes lánya, még a végzősök is szerelmesek belé, egyszerűen képtelenség, hogy egy szeplős, szemüveges stréber tetszene neki, akit utál az egész osztály, és aki még sohasem csókolózott. Talán csak egy rossz ízű fogadásról van szó, amilyeneket a fiúk egymás közt, gúnyos tréfából kötnek? Vagy Paulus valóban meghibbant? A téli szünidőt követő házibuli választ ad Julia kétségeire.

Olvass bele!
Részlet a műből:

(…)
A tavalyi év azon a napon kezdődött, amikor anyám azt mondta:
– Nem értelek.
Az íróasztalomnál ültem, éppen háromszínű francia–latin–görög szószedetet készítettem a spirálfüzetben, ame-lyet Gilda néni hozott Olaszországból. Fel sem emeltem a fejem.
– Én a te korodban… – folytatta anyám.
Pontosan ezek azok a szavak, amelyektől kiráz a hideg, akár tévét nézek, akár telefonálok Johanával. Azt hiszem, még az éjszaka közepén, amikor arról álmodom, hogy, a Redoute katalógusban látott szuperfürdő-ruhában sétálok egy strandon, összerezzennék, ha meghallanám a csukott ajtó mögül, a folyosó végéről, hogy anyám elsuttogja a végzetes mondatot: „Amikor annyi idős voltam, mint te.”
Csapdába estem, akár egy kezdő. Letettem a zöld filcet, és a fejemet hátravetve az asztalra csaptam. Mélyen anyám szemébe néztem, hogy rádöbbentsem aljasságára, de nem sikerült. Anyám nagyon erős. Teliholdnál legelésző őzike gyengédségével nézett rám, és kezdte elölről.
– Igazán nem értelek. Én a te korodban… nem is tudom… romantikus voltam. Verseket írtam, titkolóztam, naplót vezettem… meg ilyesmi! Mégiscsak tizennégy éves vagy, és sosem mutatkozol fiúval. A barátnőid mind hazakísértetik magukat a fiúikkal suli után. Madame To-quet mondta…
– Arról nem én tehetek, hogy Coralie Toquet egy kurva.
– Hogy beszélsz?! Ne légy közönséges! Nagy a különbség aközött, hogy valaki szerelmes, vagy… Mindegy! Tény--leg nem értelek.
Anyám beszéd közben fel-alá járkált, és éreztem, hogy a feszültség egyre nő. Nem sok híja volt, hogy elsírja magát: „Mit vétettem a jóisten ellen?!” Úgy döntöttem, meg-előzöm a hisztériát, és jó kislányként megnyugtatom, hisz az is vagyok.
Felálltam, megfogtam a kezét, a szemébe néztem és egy pénzügyminiszter hanghordozásával kijelentettem:
– Anya, ne aggódj, nem vagyok leszbikus.
Úgy tűnt, nem a megfelelő választ adtam, mert szavaimra anyám elkerekedő szemmel hátrált, nekiütközött az ágyamnak, lerogyott rá és sírva felkiáltott:
– Mit vétettem a jóisten ellen!?
Az ilyen helyzetekben nincs mit tenni. Visszaültem a székre, és folytattam a szószedetem, ahol abbahagytam. Nem könnyű úgy dolgozni, hogy az ember mellett az ágyon ott zokog az anyja. Még ha tudjuk is, hogy pontosan azért csinálja, hogy idegesítsen, és hogy ő kezdte, mi pedig remekül elvoltunk a háromszínű francia–latin–görög szószedettel…
Szerencsére vagy sajnos, apám körülbelül egy perc húsz másodperccel a válság kitörése után hazaért a munkából. Anyám hangját hallva besietett – a maga módján, mert százötven kilójával nem igazán tud sietni.
– Mi folyik itt? – kérdezte nyersen.
– A lányod! – nyögött nagyot anyám.
– A lányom! A lányom! Csak megjegyzem, hogy a tiéd is.
Megnevettetett, ahogy apám a szaporodás törvényeire emlékezteti anyámat. Elképzeltem, hogy másképp folytatódik a párbeszéd, mondjuk anyám meglepetten azt mondja például:
– Hogyhogy az enyém is?
– Tudod jól, drágám – felelné apám. – Amikor apa betette a kis magvacskát anya hasába… és így tovább.
Csak nekem volt nevethetnékem ebben a pillanatban, mert apa és anya százezredszerre is belemerültek egyik legendás, ám mindennapos veszekedésükbe.
– Mindig ez van veled! – üvöltötte anyám.
Apám pedig jól tette, hogy ezen a ponton felemelte a hangját, mert a „mindig” szó használata egy vitában a fair play nyilvánvaló hiányát tanúsítja.
Jó lenne egyszer megérteni, miért veszekszenek a szülők. Mert nem csak az enyémek veszekszenek. Minden szülővel ez van. Felmérést végeztem az osztályban. Amikor megnézzük a fekete-fehér fényképes albumokat, mind aranyosak, kedvesek, és néha az összeragadt lapok között szerelmes levélre is bukkanunk. Miért van az, hogy tíz, tizenkét, tizenöt évvel később már képtelenek kijönni egymással? Vajon rosszul választottak az induláskor? Vajon beleunnak, hogy minden áldott nap egymást látják? Vajon a gyerekek miatt van? Az én szüleim majdnem mindig miattam veszekednek. Nem tudom. Johana azt mondta, hogy a fogorvosnál egy magazinban olvasta, hogy a szexuális megszokás miatt van, de én nem látom az összefüggést.
Amikor már nagyon hangosan kiabáltak, kitettem őket a szobámból, és folytattam a munkám. Nem sírtam. Azelőtt amikor így veszekedtek, mindig sírtam, még akkor is, ha idiótának tartottam őket, még akkor is, ha azt mondtam, tojok rá. Ezért is állítom, hogy a múlt év azon a napon kezdődött. December 19. volt. Tudom, hogy hülye dátum az évkezdéshez, de így volt. Attól a naptól kezdve semmi nem volt olyan többé, mint azelőtt.
Két nap múlva hivatalosan megjött a tél. Hihetetlen volt, mert úgy éreztem, már két hónappal korábban elkezdődött az esővel, a széllel, a faggyal és a náthával. Állandóan fázott a lábam. Az előző esti jelenet után bocsánatkérésként anyám vett nekem egy csizmát, undorító, ruganyos gumitalppal.
– Jól lehet futni benne – mondta.
Úgy nézek ki, mint aki futni akar? – gondoltam magamban, de meg sem szólaltam.
– Nagyon divatos cipőmodell, tudod? – magyarázta egy tévébemondó hangján.
Szerintem rémes. Alig ér a bokám fölé, miközben én térdig érő lovaglócsizmáról álmodtam, bőrtalppal, amely nyikorog, mint a filmekben. Az viszont igaz, hogy nagyon divatos. Anyám csak nagyon divatos holmit vásárol. Ez természetes, hisz azelőtt manöken volt. Régen, amikor még nem ismerte apát. Láttam a fényképeit. Nagyon szép volt. Még most is nagyon szép. Minden barátnőm irigyel.
Azt mondják:
– Klassz lehet, hogy ilyen szép anyukád van.
– Mi lenne klassz abban, hogy szép az anyukám? – felelem. – Ha olyan feje lenne, mint egy ősgyíknak, az sem érdekelne.
A valóságban nem ezt mondom nekik, a barátnőimnek. Azt mondom: „Ja, nem rossz”, és közben flegma arcot vágok.
Semmi kedvem nem volt az új csizmámban menni a suliba, de tudtam, hogy anyám teljesen kiakad, ha nem veszem fel. Sajnos gyakran tévesen gondolom, hogy elkerülhetem a balhét, főleg otthon.
Amikor másnap a reggelinél bevonultam a vadiúj csiz-mámban, nem is sejtettem, hogy egy apró részlet elkerülte a figyelmem.
– Mi ez a szoknya rajtad? – kérdezte anyám, ahogy meglátott.
– A rózsaszín szoknyám! – vontam meg a vállam.
– Na de Julia, ez egy nyári szoknya. December 20. van. Nem mehetsz így ki.
– De gyapjúharisnyát vettem alá. Nem fázom.
– Ez nem hőmérséklet kérdése, édes lányom. Egyszerűen tél közepén nem veszünk fel halvány rózsaszín nyári szoknyát. Nem sikkes.
– Apa – fordultam apám felé egy kivert kutya tekintetével –, szerinted ronda?
Legnagyobb meglepetésemre apám azt felelte:
– Tedd, amit anyád mond.
Na, erre nem számítottam! Azt hittem, azt válaszolja, szerinte nagyon is jó, mire anyám ideges lesz, veszekedni kezdenek, én pedig a vita hevében elslisszolhatok a suliba a rózsaszín szoknyámban. Máskor mindig számíthattam arra, hogy apám a megfelelő választ adja a híres kérdésre: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon?” Amikor kicsi voltam, szabályosan szerelmes voltam belé. Mostanra elmúlt, de azt sosem képzeltem volna, hogy egy nap belőle is kihal a vak és őszinte rajongás irántam.
Tömör válasza anyámat ugyanúgy meglepte, mint engem, és döbbent csönd telepedett az asztal köré.
– Na jó, este jövök – mondtam egy idő után.
Senki nem felelt. Lábujjhegyen osontam ki, egészen finoman csukva be az ajtót, nehogy megzavarjam a szüleimet abban, ami hirtelen leginkább egy melankolikus magukba fordulásra emlékeztetett.
Szokás szerint húsz perccel idő előtt érkeztem a suliba. Nem szándékosan érkezem mindig korábban: mintha az idő nem egyezne azzal, amilyen képet alkotok róla. Hiába kezdem újra a kísérletet minden reggel, hiába tudom, hogy tíz perc az öltözködés, öt a mosdás, negyed óra az út – tanítási napokon sosem reggelizem –, ami összesen fél óra, mégis egy órával a sulikezdés előtt kelek. Anyám szerint azért, mert szorongok. Nem kommentálom, mert fogalmam sincs a kérdésről.
Máskor amikor beérek, még senki sincs bent. Leülök a termünkben, és a gondolataimba merülök, amíg a többiek megjönnek. Aznap a lépcső alján ülve Johana várt.
– Szia, mit keresel itt?
– Beszélnünk kell – jelentette ki Johana, mint Mata Hari.
– Baj van? – kérdeztem némileg aggódva… (Johana majd-nem minden reggel elkésik.)
– Nincs, de fontos.
Leültem mellé a lépcsőre, adtam két puszit, és azt mondtam:
– Jól van, halljuk!
– Na szóval, Martin azt mondta, hogy Paulus szerelmes beléd.
– Paulus? A világ legjobb pasija?
– Ja.
– Nem hiszem el.
– De Martin mondta!
– És Martin honnan veszi?
– Paulus mondta neki.
– Na azt végképp nem hiszem.
– Hülye vagy! Én a te helyedben csúcs boldog lennék!
– Egy: nem vagy a helyemben. Kettő: Paulus nem lehet belém szerelmes, mert szemüveges és szeplős vagyok, olyan fehér a bőröm, mint a kréta, és úgy öltözködöm, mint egy hajléktalan.
– Nem igaz. Ráadásul tök okos vagy, te vagy az osz-tályelső, sőt az egész suli legjobbja!
– Hallod egyáltalán, mit mondasz? Mintha a Dallasban lennénk! Mintha azt mondanád, hogy a pénzemért szeret.
– Nem értem, hogy jön ez ide.
– Az a baj veled, Johana, hogy hülye vagy.
– Nem mindenki lehet ász latinból, matekból és görögből, nem mindenki fújhatja fejből a nagyenciklo-pédiát.
– Oké, ezen ne vitázzunk. Én ronda vagyok, te meg buta. Minden rendben. Kvittek vagyunk. Így a jó.
– Dög vagy, hogy ezt mondod.
– Méghogy én dög? Te vagy tök gáz. Ahelyett, hogy azt mondod, jól tanulok, mondhatnád azt is, hogy nem is vagyok olyan ronda.
– Ne idegelj! Mi a fene van veled ma reggel? Bal lábbal keltél, vagy mi?
– A te hülyeségeid húztak fel. Paulus csak kamuzott Martinnek, mi meg itt veszekszünk a baromságuk miatt.
– Kérsz egy cigit?
– Kérek.
– Azt hittem, nem dohányzol!
– Akkor meg minek kérdezed?
– Csak gépiesen.
– Ha csak gépiesen, akkor tartsd meg magadnak! Szerintem tök büdös.
Johana rágyújtott, miközben lassan megérkeztek a töb-biek.
Amikor megláttam, hogy Paulus belép a hall ajtaján, felálltam és elindultam felfelé a terembe. Bár egy szót sem hittem Johana lányregényéből, nem volt kedvem szembetalálkozni vele.
Paulus tényleg szép volt. És ráadásul Paulusnak hívták, Paulus Sternnek, ami szerintem igazán rendkívüli név. A suli összes lánya, még a végzősök is szerelmesek voltak belé. Engem igazából nem érdekelt, nem csak azért, mert nem hittem a szerelemben, hanem mert azt mondtam magamban, hogy ha az a vége, hogy tizenöt év múlva marhaságokat vagdosunk egymás fejéhez, hát nem éri meg. Anyámnak egyébként igaza volt, tényleg nem vagyok túl érzelgős. Soha életemben nem voltam szerelmes. Kivéve Karim Djéloulit. De az még az oviban volt, és csak négyéves voltam. Emlékszem, rögtön beleszerettem, ahogy beléptem az oviba. Igazán jó kölyöknek tűnt. Értelmes volt, és nagyon lágy hangon beszélt. Megcsókolta a homlokom a lánymosdóban, amikor elmagyarázta, hogy kell gyereket csinálni. Most fogom csak fel, mennyi malacságot csinálhattunk volna, de ő nem olyan volt. Azt mondta: „Később újra találkozunk, és közös gyerekeket csinálunk.” Következő évben iskolába került, és én minden este vártam az ovi kijáratánál. Azt hittem, értem jön, hogy gyerekeket csináljunk. De soha többé nem láttam. Még alsóban is őt kereste a tekin-tetem a suli kijáratánál. Biztosan elköltözött a környékről. Most már nem várok rá. Amikor tavaly Johana azt mondta, hogy Paulus szerelmes belém, semmilyen hatást nem tett rám, mert tudtam, hogy én nem szeretem. Azt gondoltam, hogy a szerelem vagy első látásra jön, vagy soha.
Az órán Johana nem ült mellém, mert haragudott rám. Coralie Toquet, a kurva mellett találtam magam.
Angolóra volt, és Marcel kisasszony igyekezett megértetni velünk, mi a különbség a „since” és a „for” között. Éppen remekül megfeleltem a kérdésre, hogy „How long have you been studying English?”, amikor egy papírgalacsin landolt a tolltartómban. Marcel kisasszony gratulált, az utolsó sorok egyhangúlag utáltak, én pedig miközben ízlelgettem a sikerem és egyben sajnáltam az érzést, amit a többiekben keltett, kivettem a papírt két ceruza közül, és amilyen diszkréten csak lehet, az asztallap védelme alatt kisimítottam a térdemen:
Paulus egyfolytában téged néz.
Johana
(…)

16%
1990 Ft
1672 Ft
Hűségprogrammal elérhető ár: 1512 Ft
Kosárba
Elérhetőség: Raktáron
Várható szállítás: 1-2 munkanap
  • Móra Könyvkiadó
  • Gyermek és ifjúsági
  • 168 oldal
  • Kötés: keménytáblás, cérnafűzött
  • ISBN: 9789631184440
  • Cikkszám: 1020859
  • Nyelv: magyar hu-HU
  • Kiadás éve:
  • Fordító:

Kiadó bestsellerei

KATEGÓRIA BESTSELLEREI

TOVÁBBI AJÁNLATOK

Titkosan - Nyíltan
Titkosan - Nyíltan
3700 Ft
3108 Ft
16%
Vonal
Vonal
1980 Ft
1663 Ft
16%
Kincsem
Kincsem
3499 Ft
2939 Ft
16%