Íme, az emberek!

„Íme, az ember!” – mondja Pilátus János evangéliumában, felkínálván a megkínzott Jézust az embereknek, hogy azok megtartsák a földi életnek, és ekkor még bízik a szerencsés fordulatban.

„Íme, az emberek!” – mutat rá Nyirő kortársaira, s gesztusában nyomasztóan több a reménytelenség, a lemondás és a keserűség, mint  Pilátuséban. Ő már nem bízik a szerencsés fordulatban. Talán mert jobb emberismerő.

A negyvenes évek világháború sújtotta Európájában ez egyébként több mint természetes. Ezzel napjaink olvasója is tisztában van. Azzal viszont már kevésbé, hogy a háború befejezése sokak számára nem a Gonosz fölötti győzelem örömmámoros, zászlólengetős, pezsgőpukkantós, kalapot-sapkát levegőbe dobálós, katonaölelgetős ünnepnapjait hozta el, hanem a pokoljárás egy újabb nyitányát. Mert a fegyverek ugyan már nem dörögnek, de a háború nyomán kialakult katonai-politikai helyzetben továbbra is sok millió hazáján kívül rekedt vagy rekesztett embernek kell üres kézzel szembenéznie a létbizonytalanság, gyökértelenség, reményvesztettség és jövőtlenség lélekölő támadásával, sőt a halállal is: vagy a foglyokkal való embertelen bánásmód, vagy a hazatoloncolás következtében.

Nyirő regénye egy maroknyi magyar menekült háború utáni kálváriájának állít emléket.