Birodalmak tündöklése és bukása

Birodalmak tündöklése és bukása leírása

Több mint ötszáz évig, a reneszánsztól a második világháború utáni évtizedekig az újkori birodalmak a világpolitika meghatározó szereplői voltak. A spanyol konkvisztádorok, a nagy gyarmatosítók, a földtekét behálózó holland kereskedőbirodalom, Stanley és Livingstone emléke máig eleven. A németek és az olaszok birodalmi álmai rövid életűnek bizonyultak, míg az Egyesült Államok és a Szovjetunió gyakran lépett fel imperialista hatalomként, de ezt soha nem emelte hivatalos ideológia rangjára. Az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom széthullása némiképp feledtette ezeknek az államalakulatoknak a birodalmi voltát. A nagy európai gyarmatbirodalmak összeomlása után néhány évtizeddel a téma továbbra is az egyik legtöbbet vitatott történelmi kérdés.

A legfrissebb történelmi kutatásokat felhasználó, lenyűgöző színes illusztrációkkal gazdagított könyv végigvezeti az olvasót az újkori birodalmak konfliktusokkal, kegyetlenséggel, heroizmussal, nagy felfedezésekkel és különleges teljesítményekkel teli történetén. A felfedezések térképei, a hódítások kronológiája, az utazók, telepesek és hivatalnokok feljegyzései, a kereskedelmi kimutatások és a birodalmak megannyi más dokumentuma nélkül napjaink globális civilizációját sem lehet megérteni.

285 kép, ebből 160 színes

A kötet szerkesztője, ROBERT ALDRICH az európai történelem professzora a sydney-i egyetemen. Maga is számos gyarmati témájú könyv szerzője; legutóbbi műve a gyarmatosítás franciaországi emlékeit mutatta be (Vestiges of the Colonial Empire in France: Monuments, Museums and Colonial Memories).

Bevezetés / A birodalmk tündöklése és bukása / Robert Aldrich
Előszó a magyar kiadáshoz / Gerő András


 

BEVEZETÉS

A birodalmak tündöklése és bukása

Robert Aldrich

Valaha amerikai iskolás gyerekek százezrei szavalták lelkesen az iskolában az Újvilág „felfedezéséről” szóló memoritert: „Ezernégyszázkilencvenkettőben Kolumbusz áthajózott a kék tengeren.” A britek megünnepelték a birodalom emléknapját, a franciák kívülről fújták az indiai francia kikötők – Chandernagore, Mahe, Karikal, Pondichéry, Yanaon – egzotikusan csengő névsorát. A spanyolok büszkén emlegették a hős konkvisztádorokat, és úgy gondolták, hogy a dél-amerikai népek testvéreik a hispán nemzetek nagy családjában. A portugálok számára Camőes nagyszerű eposza, A lusiádák éppen olyan megkerülhetetlen irodalmi mű volt, mint Kipling és Conrad regényei az angoloknak. A gyarmati terjeszkedés hőseit, Stanley-t és Livingstone-t, Brazzát és Lyautey-t a legnagyobb történelmi alakok közé sorolták. A kelet-indiai kereskedőbirodalom öröksége áthatotta a holland kultúrát a kínai ihletésű delfti porcelánoktól a jávai gyarmatosítás kegyetlenségeit őszintén feltáró Multatuli megrázó regényéig. A németek és az olaszok nem kötődtek ilyen szorosan rövid életű tengerentúli birodalmaikhoz, az amerikaiak és az oroszok viszont minden bizonyíték ellenére makacsul tagadták az Egyesült Államok és a Szovjetunió birodalmi jellegét. Az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom széthullása némiképp feledtette ezeknek az államalakulatoknak a birodalmi voltát.

A gyarmati világ emléke az idő múlásával egyre halványul, mégsem kopik ki az egykori gyarmatosítók és a gyarmatosítottak tudatából, ami részben a kultúrtörténeti stúdiumok iránti megélénkült érdeklődésnek, részben a posztmodern tudományok, valamint a posztkolonializmus elmélete által kínált új megközelítési módoknak köszönhető. A gyarmati regényekből készült filmek, például az Út Indiába E. M. Fostertől vagy Marguerite Duras Indokínája százezreket szögeztek a mozivászon elé, míg a brit tévénézők számára a Viktória királynő birodalma című sorozat idézte fel a múltat. Kolumbusz és Vasco da Gama felfedezőútjának ötszázadik évfordulója az 1990-es években alkalmat adott a spanyol és portugál terjeszkedés megünneplésére, történelmi jelentőségének nyilvános vitájára és tudományos elemzésére. A múlt azonban mindenkinek mást és mást jelent: sokan édesbús nosztalgiával tekintenek vissza a „boldog békeidőkre”, mások viszont élesen elítélik a kolonializmus hivatalosan gyakran el sem ismert bűntetteit.

A birodalom igézete

A birodalom nem könnyen definiálható fogalom. Legegyszerűbben a politikai centrumot elfoglaló csoport uralmaként írható le egy hatalmas és széttagolt terület, sokféle tartomány és nép fölött, amely többnyire katonai hódítás révén jön létre. Bár nem pontos történettudományi szakkifejezés vagy poltikatudományi terminus, a „birodalom” mégsem színtelen szó. A birodalmi terjeszkedés hívei minden korban hangsúlyozták az előnyeit és a jótéteményeit mind a hódítók, mind a meghódítottak számára. Ellenfeleinek viszont a birodalmi uralom egyet jelentett a megalázó harctéri vereséggel, az igazságtalan politikai elnyomással, gazdasági kizsákmányolással, társadalmi megkülönböztetéssel és az idegen kultúra dominanciájával. Manapság az antikolonialista megközelítés népszerűbb, mint a gyarmatosításpárti, de egyes körökben tovább él a birodalmak iránti nosztalgia, és néha megpróbálják rehabilitálni a birodalmi politika egyes elemeit. A brit vagy a francia gyarmatbirodalomnak kevesebb tisztelője akad, de egy nemzedéknyi idővel a volt gyarmatok függetlenné válása után továbbra is történelmi és közéleti viták tárgya, hogy nem érdemel-e legalább némi dicséretet Európa a világ felfedezéséért. A különböző újkori birodalmak összehasonlító elemzése rávilágít a gyarmati ambíciók és teljesítmények valódi jelentőségére, akárcsak az eredményekre és a kudarcokra.1

A birodalom az emberi történelem egyik alapfogalma, amelynek eredete a legkorábbi időkig nyúlik vissza. Az óegyiptomi piramisokat felépítő fáraók meghódították Núbiát, és kényszermunkásokat toboroztak irdatlan mauzóleumaik létesítéséhez. A bibliai Nabukodonozor az Újbabilóni Birodalom teljhatalmú ura volt. A görögök gyarmatvárosokat alapítottak a Földközi-tenger partvidékén, és Nagy Sándor vezetésével eljutottak egészen a Gangeszig és a Himalájáig. A Római Birodalom a mai Skóciától Szíriáig, Hispániától a Fekete-tengerig terjedt. A római cézárok dicsősége olyan mély nyomokat hagyott a történelmi emlékezetben, hogy a későbbi gyarmatosítók gondosan tanulmányozták a róluk szóló írásokat, és megpróbálták utánozni tetteiket. A gyarmatosítás teoretikusai számára a római adminisztráció példája megmutatta, hogyan kell távoli tartományokat és népeket kormányozni, az úthálózat és a kereskedelmi kapcsolatok rendszere pedig a gazdasági fejlesztés modelljeként szolgált. A latin nyelv elterjesztése integráns részét képezte a rómaiak civilizációs missziójának, akárcsak az, hogy a barbár népek arra érdemes fiai a római polgárjog megszerzésével tagjai lehettek az uralkodó elitnek.2

A Római Birodalom „tündöklése és bukása”, különösen Edward Gibbon 18. századi tolmácsolásában, a történelmi stúdiumok megkerülhetetlen tárgya lett. A birodalom eszméje nem enyészett el Róma bukásával, hanem egy évezreden át tovább élt Bizáncban. Nyugaton Nagy Károly öltötte újra magára a császári bíborpalástot 800-ban, és bár utódai később felosztották egymás között a birodalmát, a „szent római császárság” egészen a 19. század kezdetéig fennmaradt. A civilizációs összecsapások a középkorban új birodalmak születését eredményezték. Az Arab-félszigetről kilovagoló muszlim hódítók végigsöpörtek Észak-Afrikán, és a Gibraltári-szoroson átkelve elfoglalták Spanyolország déli részét, csak Martell Károly tudta megállítani őket Poitiers mellett 732-ben. A keresztesek Isten által rájuk ruházott küldetésnek tartották a Szentföld felszabadítását a hitetlenek uralma alól, ezért végigdúlták az egész Közel-Keletet, és feudális államocskákat hoztak létre a levantei partokon, illetve Cipruson. Nem nyers katonai erő, hanem a kereskedelem tartotta össze a velenceiek birodalmát az Adriai-tenger partvidékén. A kalandvágyó vikingek végigfosztogatták a Brit-szigeteket, Normandiát, Oroszországot és Szicíliát, s mindenhol normann telepeket alapítottak.

Nemcsak Európában jöttek létre jelentős birodalmak. A kínaiak (hanok) hatalmas császárságot hoztak létre Kelet-Ázsiában, amelyet később meghódítottak a mongolok és a mandzsuk. A kínai befolyás óriási területre terjedt ki Tibettől Vietnamig és Mongóliáig. A Szrividzsaja Birodalom egy időben a kelet-ázsiai szigetvilág nagy részét meghódította. Az Indokínai-félsziget feletti uralomért a Csampa, Pagan és a Khmer Birodalom csatázott. A mogulok Dél-Ázsia nagyobb részét ellenőrzésük alatt tartották. A japán császár nemcsak a nagy kiterjedésű japán szigetvilág ura volt, hanem időről időre további területeket is az uralma alá hajtott. A keletről érkezett oszmán-törökök állama három földrészre, Ázsiára, Európára és Afrikára terjedt ki, és az újkori történelem egyik leghosszabb életű birodalma volt. Amerikában az aztékok és az inkák országát nyugodtan nevezhetjük birodalomnak, akárcsak Fekete-Afrika egyes törzsi államalakulatait. A birodalmi gondolat tehát a világ minden részén felbukkant a történelem során.

Újkori gyarmatbirodalmak

A reneszánsztól napjainkig az újkori Nyugat-Európában mindig léteztek birodalmak. A gyarmatosítók a természeti törvényre vagy Isten akaratára hivatkozva foglalták el a néptelen földeket vagy az általuk kulturálisan és biológiailag alacsonyabb rendűnek tartott népek országait. Lépten-nyomon mutogatták újdonsült fennhatóságuk szimbólumait az általuk primitívnek bélyegzett afrikai és óceániai területeken vagy a „dekadens” Közel-Keleten és Ázsiában. Magabiztosan terjesztették kultúrájukat, legyen az keresztény vagy szekuláris, monarchikus vagy republikánus, merkantilista, kapitalista vagy szocialista. Az elfoglalt tengerentúli területekre áttelepítették társadalmuk bűnözőit és kivándorlóit vagy a világ más részeiből származó munkásokat – köztük évszázadokon keresztül a legolcsóbb munkaerőnek tekintett afrikai rabszolgákat. A „bennszülött” társadalmakat gyökeresen átalakították: erőszakkal exportálták a saját kormányzati rendszerüket, a helyi uralkodókat leváltották, az őshonos jogrendszert lecserélték, vagy vazallusi státuszba kényszerítették a szultánokat, rádzsákat és törzsfőnököket. A meghódított területeket és népeket társadalmilag és gazdaságilag marginalizálták, miközben jó kormányzatot, törvényeket, közrendet, modernizációt és az európai technika, orvoslás és oktatás áldásait ígérték élelmiszerekért, értékes fémekért és más hasznos nyersanyagokért cserébe. Úgy vélték, hogy évtizedek, sőt az „elmaradottabb” népcsoportok esetében talán évszázadok telhetnek el, mire a politikai hatalmat meg kell osztaniuk nem fehér alattvalóikkal. El sem tudták képzelni, hogy uralmuk hirtelen véget érhet, bár ez szinte mindenhol megtörtént alig két-három nemzedéknyi idő alatt. A gyarmatbirodalmak felbomlását háborúk, forradalmak és nemritkán radikális dekolonizáció kísérte.

A 16. századtól a 20. század kezdetéig tartó gyarmatbirodalmi terjeszkedés egyike a legtöbbet vitatott történelmi kérdéseknek, de még abban sincs egyetértés, hogy melyik periódus tekinthető a gyarmati korszak csúcspontjának. Bár a legtöbb európai támogatta a tengerentúli vállalkozásokat, tiltakozó hangok is hallatszottak. Az imperializmus legdurvább túlkapásai ellen fellépő mozgalmak bontakoztak ki, melyek közül a legjelentősebb a rabszolgaság eltörléséért harcolt a 18. század végétől kezdve, egy másik pedig a munkások szörnyű kizsákmányolása és kínzása ellen emelte fel a szavát a 20. század fordulóján (elsősorban Kongó Szabadállam kapcsán). Az antikolonialista mozgalmak vezérei Gandhitól Ho Si Minh-ig sok követőre találtak Európában, és a gyarmati uralom erőszakos megőrzésére tett kísérletek, mint a franciák algériai háborúja, vagy később az imperialistának ítélt katonai akciók, mint az amerikaiak vietnami háborúja bel- és külföldön egyaránt heves tiltakozást váltottak ki.

A birodalmak a történettudomány kedvelt kutatási témái, és az elmúlt két évtizedben a gyarmati stúdiumok is reneszánszukat élték. A tudósok számtalan magyarázatot adtak a gyarmatbirodalmak létezésére. A talán legtöbbet vitatott elmélet – amelyet John Hobson fogalmazott meg 1902-ben – a gyarmati terjeszkedés gazdasági „mozgatórugóival” kapcsolatos, és azt állítja, hogy az imperializmus a modern ipari és tőkés kapitalizmus terméke.3 Edward Said Orientalizmus című 1978-ban megjelent könyve nyomán a figyelem az imperializmus kulturális gyökerei felé fordult. Said feltételezte, hogy az európai terjeszkedést elősegítették a mélyen gyökerező etnikai sztereotípiák, és a gyarmati kultúra bizonyos mértékig magát Európát is áthatotta.4 Bőséges elméleti irodalma van a gyarmatosítással kapcsolatos részletkérdéseknek, például a „formális” és az „informális” birodalom problémájának – az előbbi a politikai szuverenitás kiterjesztésén, az utóbbi a gazdasági hegemónián alapul. Egyes történészek különbséget tesznek a „kolonializmus” – a gyarmati telepes társadalmak alapítása –, és az „imperializmus”, vagyis a nagyobb létszámú európai kivándorló nélküli politikai, gazdasági és kulturális terjeszkedés között. A „szabad kereskedelem imperializmusa”, vagyis a politikai kontroll nélküli gazdasági fölény szembeállítható a formális politikai fennhatóság kiterjesztésével. „Szubimperializmusnak” nevezik, amikor egy megerősödött gyarmat maga is terjeszkedni kezd, és „belső gyarmatosításnak”, amikor egy állam a periferikus területeit kizsákmányolja. „Neokolonializmusnak” bélyegzik, amikor a korábbi gyarmattartó továbbra is gyámkodik függetlenné vált területei fölött.5

A történettudomány fejlődése arra ösztökéli a diákokat, hogy friss szemmel forduljanak a gyarmati múlt felé. Az egyik legnépszerűbb kutatási téma jelenleg a társadalmi nem (gender) és a birodalom kapcsolata, bár egy nemzedékkel ezelőtt még kevesen foglalkoztak a férfi- és női szerepek különbségeivel, valamint a szexualitás és a magánélet kérdéseivel.6 Ugyancsak gyorsan növekszik az ökológiai témákat boncolgató tanulmányok száma, amelyek arra keresik a választ, hogyan formálták át a gyarmatosítók a meghódított területek fizikai arculatát.7 A művészettörténészek és múzeumi szakemberek szívesen tanulmányozzák az európai festők egzotikus országokat és népeket ábrázoló alkotásait.8 A kelet és nyugat, észak és dél közötti kulturális kapcsolatok, a civilizációs érintkezések elemzése, valamint a gyarmati témájú festmények, irodalom, zene, film, divat és gasztronómia vizsgálata kiszélesítette a történettudomány látókörét. A gyarmati orvoslás és higiénia kutatása ugyancsak népszerű téma, melynek szakértői elsősorban a járványügy és a megelőzés, az egészségügyi rendszerek és a gyarmatokon lezajlott biológiai forradalmak kérdéseire fókuszálnak.9 Sokan foglalkoznak azzal is, hogyan segítették elő az önálló nemzeti identitás kialakulását a birodalmi törekvések, tapasztalatok és kultúra mind a gyarmati, mind a gyarmatosítás utáni időszakban.10

A gyarmatosítottak szemszögéből

A gyarmatosítás áldozatává vált népek egyre határozottabban képviselik a saját nézőpontjukat, jóvátételt követelnek az elszenvedett sérelmekért, vagy legalább annak jelképes elismerését, hogy őseiket megnyomorították. Afroamerikai szervezetek és a rabszolgasorban tartott afrikaiak leszármazottai a rabszolgaság bűneinek elimeréséért harcolnak. A függetlenné vált gyarmatok kulturális kormányzata megpróbálja visszaszerezni az európai múzeumoktól a jogtalanul eltulajdonított műkincseket és emberi maradványokat. Nyugaton ambivalens módon reagálnak ezekre az igényekre, ám a hollandok Amszterdamban emlékművet állítottak a rabszolgáknak, a francia parlament „emberiesség elleni bűnnek” nyilvánította a rabszolgaságot és a rabszolga-kereskedelmet, a németek elismerték, hogy 1904-ben genocídiumot követtek el a namíbiai hereró nép ellen. Ezek a lépések hozzájárul-nak a gyarmati múlt feldolgozásához és talán ahhoz is, hogy az egykori gyarmatosítók és gyarmatosítottak megbékéljenek egymással.

A globalizáció előnyeiről és hátrányairól szóló vitában megkerülhetetlen kérdés, hogy a gyarmatosítás fejlődést vagy éppen tartós elmaradottságot hozott az Európán kívüli világnak. A közelmúlt számtalan véres konfliktusa a gyarmati időkben gyökerezik Észak-Írországtól Palesztináig, Ruandától Acehig, Szudántól Kelet-Timorig. Ugyanakkor az európai országokban is súlyos feszültségeket okoz a globális migráció, a multikulturális társadalmak létrejötte, az etnikai jelleget öltő szegénység. Zavargások Nagy-Britanniában és Franciaországban, etnikai súrlódások Hollandiában és Németországban, Spanyolország és Olaszország konfliktusai tengerentúli szomszédaikkal – mind felidézik a gyarmatosítás nyomasztó emlékeit. Az 1990-es évek balkáni polgárháborúját sokan az osztrák–magyar vagy az újabb keletű szerb imperializmus örökségének tartják. A csecsen lázadók és a karabahi konfliktus szereplői azzal vádolják Oroszországot, hogy nem tett le birodalmi szándékairól; a 2003-ban megindított iraki háború kritikusai szerint a világ egyetlen megmaradt szuperhatalma, az Amerikai Egyesült Államok ismét imperialista kalandokba bocsátkozik. A posztgyarmati konfliktusok, a „kolonializmus” és az „imperializmus” sűrűn elhangzó vádja, a gyarmatbirodalmak iránti tudományos és közérdeklődés egyértelműen jelzi, hogy a tengerentúli terjeszkedés még nem teljesen lezárt fejezete a világtörténelemnek.

A gyarmatosítással kapcsolatban a tudósokat és a közvéleményt sok izgalmas kérdés foglalkoztatja. Vajon a gyarmati kormányzatok hibájából alakult ki Fekete-Afrika és Ázsia egyes részeinek bénító elmaradottsága, vagy éppen ellenkezőleg, ekkoriban alapozták meg azt a rendkívüli gazdasági fejlődést, amely az 1980-as évektől kezdve – minden átmeneti válság ellenére – megindult? A harmadik világ diktatúráinak és korrupt politikai rendszereinek a különféle népcsoportokat mesterséges országokba tömörítő idegen uralom az oka, vagy pedig éppen az európaiak vetették el a pluralizmus, a demokrácia és a parlamentarizmus magjait az idegen földrészeken? Vajon a nyugati kulturális expanzió „végzetes” hatással volt a bennszülött társadalmakra, kultúrákra és hagyományokra, vagy hozzájárult a nőket elnyomásban tartó, merev és igazságtalan „feudalizmus” felbomlásához? Az európai terjeszkedést a rasszizmussal igazolt mohóság motiválta, vagy magasabb eszmék is álltak a hódítás mögött? A gyarmatosítás vezéralakjai hősök vagy gazemberek? A gyarmatosítottaknak mindig az áldozat szerepe jutott, vagy esetleg közreműködtek a gyarmati vállalkozásokban, és néha hasznot is húztak belőlük?

A gyarmatosítás története tehát nemcsak expedíciók és hódítások sorozata, bátor felfedezők, telepesek és hivatalnokok panteonja, kereskedelmi hálózatok haszon-veszteség mérlegének elemzése. A nyugati civilizáció alapvető kérdéseiről van szó: a jó kormányzás eszméjéről, a lakosságnak járó politikai jogokról (vagy azok megtagadásáról), rassz, etnikum és kultúra meghatározásáról, gazdasági kapcsolatok típusairól és fejlődési modellekről, morálról és viselkedési normákról, a vallás, a nevelés, a tudomány és a technika szerepéről a modern világban. A gyarmatosítás történetét tanulmányozva arra keressük a választ, hogy milyen hatással voltak az európaiak (és más gyarmatosítók) a távoli népekre és országokra, de azt is kutatjuk, miként hatott Amerika, Ázsia, Afrika és Óceánia az öreg kontinensre, milyen eszmék és ideológiák vették rá az európaiakat, hogy elhagyják szülőföldjüket, és uralmuk alá hajtsák a világ nagyobb részét.

A gyarmatosított világ

Az újkori imperializmus hatóköre az 1500-as évektől kezdve az egész világra kiterjedt, és a jelenkori globalizáció legfontosabb előzményévé vált. A 18. század közepére egész Észak- és Dél-Amerika, valamint a karibi szigetvilág az európai hatalmak ellenőrzése alá került, s ezek a hatalmak kereskedelmi támaszpontok sorát birtokolták Afrika és az indiai szubkontinens partvidékén és Ázsia távolabbi területein. Az amerikai országok egy-két kivételtől eltekintve a 19. század elejére kivívták a függetlenségüket, de az európai nagyhatalmak tengerparti bázisaikról kiindulva elfoglalták Afrika és Ázsia belső területeit, és más régiókban is terjeszkedni kezdtek Ausztrálázsiától Észak-Afrikáig. A 20. század elején az emberiség negyede-ötöde a brit uralkodó alattvalója volt; a 11 millió km² nagyságú francia gyarmatbirodalomban százmillióan éltek, a belgák kongói gyarmata hetvenháromszor akkora volt, mint az anyaország. Az „új” imperializmus tetőpontján, az 1930-as években egész Dél- és Délkelet-Ázsia európai fennhatóság alatt állt, kivéve Kínát és Japánt, de a 19. század közepén vívott ópiumháborúk után a nyugatiak kereskedelmi koncessziókat és politikai privilégiumokat szereztek Kínában. A nyugati „ágyúnaszád-diplomácia” rákényszerítette Japánt határainak megnyitására, de a japánok kitanulták az európai kormányzási technikákat és a modern gazdaság működését, sőt maguk is imperialista terjeszkedésbe kezdtek Korea, Tajvan és egyes mikronéziai szigetek megszerzésével. A tokiói kormány az 1930-as években egyre vakmerőbb birodalmi terveket szövögetett. A Szovjetunió új kommunista vezetése 1917 után marxista köntösben helyreállította az egykori cári birodalmat a Baltikumtól Közép-Ázsiáig és a Csendes-óceánig. Az Egyesült Államok, miután az Atlanti-óceán partjától a Csendes-óceánig meghódította az egész kontinenst, a Fülöp-szigeteket is megszerezte. A Nagy-Britanniához fűződő „különleges kapcsolatra” még sokáig büszke Ausztrália és Új-Zéland Melanéziában és Polinéziában gyarmatosító hatalomként lépett fel. Miután Afrikában Mussolini az 1930-as évek közepén meghódította Etiópiát, az egész földrész gyarmati uralom alá került, kivéve Libériát, amely formálisan független volt, de az amerikaiak alapították felszabadított rabszolgáik részére, és a befolyásuk alatt állt. A Közel-Keleten az első világháborúban győztes szövetséges hatalmak 1918-ban felosztották egymás között az Oszmán Birodalmat. Az újonnan alapított arab országok névlegesen népszövetségi mandátumok voltak, de valójában gyarmatként kezelték azokat.

A gyarmatbirodalmak, legalábbis technikai téren, hatalmas méretükhöz méltó eredményeket értek el. Kiváló példa erre a közlekedési hálózat. A franciák a nemzetközi kereskedelem fejlesztése érdekében megépítették a Szuezi-csatornát. Az egész gyarmati világban jelentős infrastrukturális beruházások zajlottak: transzkontinentális vasútvonalak Észak-Amerikában és Ausztráliában, kiterjedt országúthálózat Indiában vagy a Kongó belsejét a tengerparttal összekötő, párhuzamos francia és belga vasútvonal. A gyarmati kikötőkben ott horgonyoztak a legnagyobb hajóscégek gőzösei. A kiépített közlekedési útvonalak lehetővé tették, hogy az európai termékek, a tőke és a fehér telepesek mindenhova eljussanak. A gyarmatokról élelmiszerek és fogyasztási cikkek érkeztek az anyaországokba. Az iparosodás következtében megnőtt a nyersanyagok iránti igény. A marokkói, karácsony-szigeti és naurui foszfátot műtrágyaként hasznosították, az új-kaledóniai és kanadai nikkel az acélgyártásban játszott fontos szerepet. A gumi nélkülözhetetlenné vált mint szigetelőanyag és az abroncsgyártás alapanyaga, ezért a britek gumifaültetvényeket létesítettek Malájföldön, a hollandok Kelet-Indiában, a franciák Indokínában és a belgák Kongóban. A trópusi szigetek kókuszolaja kulcsszerepet játszott az ipari szappangyártásban. Rotterdam, Marseille és Liverpool forgalmas kikötőjébe „gyarmatáruval” megrakott hajók érkeztek. Európai hajósok, kereskedők és üzletemberek sokaságának függött a megélhetése a gyarmatoktól.

Férfiak, nők, eszmék

A javak mellett az emberek is vándorútra keltek. A 20. század elejére a brit domíniumok, vagyis Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika elnyerte az önrendelkezés jogát. Jelentős brit lakosság élt Rhodesiában, a kenyai fennsíkon és az ázsiai kereskedelmi kikötőkben. A franciák telepesgyarmattá alakították Algériát. A német gyarmati kormányzat azt remélte (mint utóbb kiderült, alaptalanul), hogy a tengerentúlra kivándorló németek milliói legalább részben az afrikai gyarmatokat választják. Az olaszok az anyaország szegény paraszti népfölöslegét telepítették át a „negyedik partra”, Líbiába.11 Holland Kelet-India fővárosában, Bataviában a második világháborúig virágzó európai közösség élt. Az 1940-es években több ezer félvér eurázsiai költözött Indonéziából Hollandiába; Algéria függetlenné válása után, 1962-ben egymillió franciát kellett „repatriálni” az anyaországba; és amikor az utolsó portugál gyarmatok, Angola és Mozambik elnyerték a függetlenséget 1975-ben, körülbelül 500 ezer telepes költözött vissza a családjával együtt Portugáliába. Az „állandó” telepesek mellett sok európai telepedett meg átmenetileg a gyarmatokon: üzletemberek, kormánytisztviselők, katonák és nagyszámú protestáns és katolikus misszionárius, akik a gyarmatosítás legfontosabb eszközei voltak. Az európaiak nyugati jellegű fővárossá változtatták Hanoit, Léopoldville-t (ma Kinshasa), Új-Delhit és Addisz-Abebát.

A gyarmatbirodalmak érrendszerében eszmék is cirkuláltak. Az európaiak tudatosan terjesztették a „szabad kereskedelem” és a kereszténység gondolatát, valamint a „civilizáció” más alapvető elemeit. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” ideája, a független nemzetállam, a képviseleti demokrácia és az osztályharc gondolata szintén visszhangra talált a gyarmatokon: ezeket a európai eszméket az alávetett népek a gyarmatosító hatalmak ellen fordíthatták. A kereszténység gyökeret vert az amerikai kultúrákban, a Fülöp-szigeteken és sok déltengeri és karibi szigeten. Ugyanakkor Európára is hatottak a nagyvilág gondolati áramlatai. Egész tudományágak köszönhetik létezésüket a távoli területeken végzett terepmunkának (például az antropológia). A „primitív” kultúrák művészete megihlette a 20. század eleji avantgárd művészeket, akik afrikai maszkokkal és óceániai szobrokkal találkoztak az európai galériákban. Gandhi nézetei komoly hatást gyakoroltak az amerikai polgárjogi mozgalom vezetőjére, Martin Luther Kingre. A gyarmati Vietnam és Algéria függetlenségi harca sok későbbi „felszabadító mozgalom” számára lett követendő minta.

Az 1920-as, 1930-as évekre a szálak egyre szorosabbra fűződtek, az információ terjedésének sebessége felgyorsult, és talán az európaiak is nyitottabbá váltak a külső hatásokra, amire jó példa az afrikai és afroamerikai kultúrák iránti érdeklődés.12 A gyarmati szisztéma elérte „legtökéletesebb” állapotát, de a ragyogó felszín alatt már forrt az elégedetlenség. A két háború közötti időszakban még döbbenetes lendülettel folyt a gyarmati terjeszkedés, és a gyarmati hatalmak erejük teljében tündököltek. Az 1930-as évekre csak a németek, az oszmán-törökök és az Osztrák–Magyar Monarchia hullott ki a sorból.

A zászlót leeresztik

Az 1500-as évektől kezdve mindegyik európai nagyhatalom és sok kisebb ország vett részt a gyarmati terjeszkedés nagy kalandjában. Némelyik állam évszázadok óta gyarmattartó volt, és görcsösen ragaszkodott távoli területeihez még a jelentősebb gyarmatok többségének felszabadulása és elszakadása után is. Rég leeresztették már a zászlót a britek indiai birodalmában és Francia Indokínában, Belga Kongóban és Holland Kelet-Indiában, de még mindig van a világon több mint ötven kisebb függő terület, amely meglepően változatos módon kapcsolódik az anyaországaihoz. Az Egyesült Államok felvette teljes jogú tagállamainak sorába Alaszkát és Hawaiit, Puerto Rico és az Északi-Mariana-szigetek „commonwealth” státuszt kaptak, Palau és a Mikronéziai Szövetségi Köztársaság „társult államok”, Guam és Amerikai Szamoa „külbirtokok”. A franciák megtartották birodalmukból a karib-tengeri Martinique és Guadeloupe szigetét, Saint-Pierre-t és Miquelont az Észak-atlanti-óceánon, Francia Guyanát a dél-amerikai kontinensen, Mayotte-ot és Réuniont az Indiai-óceánon, Francia Polinéziát, Új-Kaledóniát, Wallist és Futunát a Csendes-óceánon. Továbbra is holland igazgatás alatt áll hat sziget a Karib-tengeren, és alkotmányos szálak fűzik Dániához a hatalmas, de gyéren lakott Grönlandot. Spanyolország megtartotta két vitatott státuszú enklávéját a marokkói partvidéken, Ceutát és Melillát. Nagy-Britannia tengeren túli területei közé sorolják Bermudát, és egy sor kisebb atlanti-óceáni szigetet, köztük a Falkland-szigeteket, a regényes történetű Szent Ilonát és Tristan da Cunhát, valamint több karibi szigetet. Az európai Gibraltár, az Egyesült Államoknak flottatámaszpontként bérbe adott Brit Indiai-óceáni Terület és az aprócska Pitcairn-szigetek máig „Őfelsége birodalmához és külbirtokaihoz” tartozik.13

E „birodalmi konfetti”14 fennmaradása ellenére a dekolonizáció összességében gyors és mélyreható volt. Az Egyesült Államok, Haiti és a dél-amerikai spanyol és portugál gyarmatok az 1780-as évektől az 1820-as évekig tartó időszakban nyerték el a függetlenséget. Az ázsiai gyarmatok többsége a második világháború utáni évtizedben szabadult fel: India, Pakisztán és Burma 1947-ben, Srí Lanka 1948-ban, Indonézia és a Fülöp-szigetek az 1940-es évek végére, Francia Indokína országai egy véres háború eredményeként 1954-ben. Az 1950-es évek végére a Közel-Kelet és Észak-Afrika országai is lerázták az európai igát, csak Algériában tartottak ki a franciák még néhány évig. Az 1960-as években váltak függetlenné az afrikai gyarmatok, bár a portugálok sokáig ragaszkodtak tengerentúli területeikhez, és Rhodesia kérdése is megoldhatatlannak bizonyult. Még a kisebb országok is megindultak az önállóság felé: az 1970-es évektől sorra keletkeztek új miniállamok a karibi szigetvilágban és Óceániában. A balti országok, Kelet-Európa és Közép-Ázsia népei csak a Szovjetunió széthullása után nyerték vissza a függetlenségüket.

A megváltozott nemzetközi viszonyok részben hozzájárultak a dekolonizációs folyamat sikeréhez. Japán és Olaszország a második világháborúban elszenvedett vereség miatt vesztette el gyarmatait. Ugyancsak a világégés miatt szakadtak meg a szálak az ázsiai gyarmatok és Európa között. Gandhi erőszakmentes politikai küzdelme döntő szerepet játszott a független India megszületésében. A hollandok egyszerűen nem tudták helyreállítani az uralmukat a japán megszállás után Indonéziában, ahol Sukarno nacionalistái ragadták magukhoz a kezdeményezést. A Ho Si Minh vezette marxista indíttatású nacionalista felkelők megalázó vereséget mértek a franciákra Dien Bien Phunál. Az afrikai nacionalizmus – az alkotmányos liberalizmustól a szocializmuson át a nyílt vagy burkolt diktatúráig – a gyarmatokat az európai országokhoz fűző kapcsolatok elvágását követelte. Az 1945 utáni évtizedben az európaiak a háború utáni újjáépítésre koncentráltak, és az 1950-es, 1960-as években az anyaországok gazdasága gyors növekedésnek indult. Bár az európaiak egyre több pénzt fordítottak megmaradt gyarmataikra, a politikusok aggódva számolgatták, mennyibe kerül az adminisztráció működtetése, a nacionalista mozgalmak „pacifikálása” és az infrastruktúra fejlesztése. A nyomasztóan magas számlát nem akaródzott kifizetni. Az imperializmus ideológiai hátterét adó rasszizmus a fasizmus és a nácizmus bukása után már nem volt védhető. A demokratikus jogok, az oktatás és a választójog kiterjesztése a gyarmati világban megkérdőjelezte az európai uralom létjogosultságát. Az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Egyesült Államok és (elvi szinten) a Szovjetunió ellenezte a gyarmati rendszer fenntartását. Mindegyik tengerentúli területen megerősödtek az antikolonialista mozgalmak, amelyek a média, a választott testületek, a nyílt akciók és néha az erőszak eszközeivel harcoltak céljaikért. Az európai államférfiak végül kénytelenek voltak tudomásul venni az elkerülhetetlent. Az európai országok korábban azt hitték, a gyarmatok nélkülözhetetlenek gazdasági és politikai hatalmukhoz, de most kiválóan boldogultak a birodalmaik nélkül. Miközben a birodalmak csillaga Európában lehanyatlott, az Egyesült Államok átvette Nagy-Britannia helyét mint a nyugati világ vezető hatalma, és kiterjesztette a befolyását a karibi térség, Kelet-Ázsia és a Közel-Kelet jelentős részére.15

A birodalmak öröksége

A gyarmati uralom egyes területeken különösen tartósnak bizonyult. Makaó az 1550-es évektől 1999-ig a portugáloké maradt, néhány kelet-indiai szigeten a holland fennhatóság legalább háromszáz évig tartott. Máshol a gyarmati korszak rövidebb volt, de mélyreható változásokkal járt. A franciák 132 évet töltöttek Algériában és egy évszázadot Dél-Vietnamban, Marokkó alig negyvenöt évig állt a védnökségük alatt protektorátusként. A britek indiai birodalma hivatalosan 1858-tól 1947-ig állt fenn. A formális európai gyarmati uralom Fekete-Afrikában (a tengerparti bázisokat és Dél-Afrikát leszámítva) alig hetven évig tartott. Németország gyarmatbirodalma csak harminc évig létezett, a franciák és a britek közel-keleti mandátuma ugyanennyi ideig tartott, az olaszok etiópiai megszállása tíz év után véget ért. Az idegen uralom azonban minden országot átformált, ahol az európaiak – akár rövid időre – megvetették a lábukat. A gyarmati korszak legjelentősebb hagyatéka az Európán kívüli országok arculatán megfigyelhető nyugati hatás.

A birodalmak öröksége Európában is látványosan jelen van. A brit konyhából nem hiányozhat a curry, a franciáknál közkedvelt fogás a kuszkusz, a hollandoknál a rijstafel – csupa olyan étel, amely a távolsági kereskedelem révén jutott el Európába. A kávé, a tea és a fűszerek többsége is Keletről származik, a paradicsom, a kukorica és a csokoládé (valamint a dohány) az Újvilágból került az öreg kontinensre. A cukor eredetileg nyugat-indiai és indiai-óceáni, São Tomé-i, Fidzsi-szigeteki, natali és queenslandi ültetvények értékes exportcikke volt. Még az elegáns tálaláshoz szükséges porcelán is a távol-keleti utazások emléktárgyaként érkezett a földrészre!16

Az európai ruhásszekrények és szalonok szintén tartalmaztak gyarmati holmikat.17 A „nankeen” szövet Kínából származik, a „madras” és a „calico” Indiából. Az ipari forradalom textilüzemeiben ausztrál gyapjút és dél-ázsiai pamutot dolgoztak fel. A 19. századi műbútorasztalosok kedvelték a különleges trópusi keményfákat, például a tíkfát és a mahagónit. Az európai lakásokat perzsa és török szőnyegekkel, afrikai elefántcsontból és déltengeri gyöngyházból készült csecsebecsékkel díszítették. A világlátott emberek büszkén mutogatták az afrikai szafarin szerzett trófeákat.

Az európaiak nagyra tartják a múzeumaikban őrzött idegen eredetű műalkotásokat, például a British Museum benini bronzait, a Musée Guimet khmer szobrait vagy a Tropenmuseum indonéziai textiljeit.18 Sok régi épületen figyelhetünk meg „gyarmati” motívumokat: a brightoni Királyi Pavilon egy sosem volt indiai mesevilágot idéz, a brüsszeli Grand Place-on egy turbános török és egy amerikai indián szobra néz le a járókelőkre.19 Világhírű botanikus kertek – a Kew Gardens Londonban, a Jardin des Plantes és a korábbi Jardin Colonial Párizsban, a firenzei és a lisszaboni kertek – tanúskodnak arról, hogy az európaiak gyűjtötték és meghonosították hazájukban a távoli világrészek különleges növényeit. Az állatkerteket a vadon megszelídítésének és az egzotikum bemutatásának vágya hozta létre.20

Az Európát a külvilághoz, különösen az egykori gyarmatokhoz fűző szálak nemcsak múzemokban nyilvánulnak meg. Rangos nyugati könyvkiadók publikálják az Európát otthonuknak választó idegen szerzők, például Salman Rushdie vagy Tahar Ben Jelloun műveit.

Az európai nagyvárosokban a világ minden tájáról származó, sokszínű lakosság él: dél-ázsiaiak Nagy-Britanniában, észak- és nyugat-afrikaiak Franciaországban, valamivel kisebb számban suriname-iak és jávaiak Hollandiában, etiópok és líbiaiak Olaszországban. Mecsetek, hindu és buddhista templomok segítik megőrizni a bevándorlóknak hitüket és kulturális identitásukat. A társadalmi és kulturális integráció, az asszimiláció és a kirekesztés kérdéseiről szóló vita visszatükrözi a jelentős részben még a gyarmati korban megindult migráció révén keletkezett multikulturális társadalmak komplexitását. A kényszerű és az önkéntes migráció alaposan átformálta a befogadó országok demográfiai viszonyait. Brazília méltán büszke indián, európai és ázsiai népcsoportok keveredéséből kialakult mestiço kultúrájára, az Egyesült Államok olvasztótégelynek tartja magát, bár egyes csoportok, például az egykori rabszolgák afroamerikai leszármazottai megőrizték önálló identitásukat.

Az egykori gyarmatosító országok számára sokkal súlyosabb, néha már-már megoldhatatlan problémát jelent a kulturálisan homogén nemzetállamok átalakulása és azoknak a bevándorlóknak az integrációja, akik a jobb élet reményében vagy menekültként érkeztek a régi anyaországokba. A kulturális (keveredés) a posztgyarmati létezés alapfeltétele.

Ebben a könyvben csak azokról a birodalmakról lesz szó, amelyek a 16. századtól kezdve az európai terjeszkedés nyomán jöttek létre – a „klasszikus” portugál, spanyol, brit, francia, belga és holland gyarmatbirodalomról, a skandináv országok kevésbé ismert tengerentúli vállalkozásairól és két későn jött hódító, Németország és Olaszország rövid életű gyarmati birodalmáról. Szemügyre vesszük a Habsburgok kontinentális birodalmát, Ausztria–Magyarországot (és a Habsburg-érdekeket a nagyvilágban), amely meglepő hasonlóságokat mutat a valódi gyarmatbirodalmakkal. A cári Oroszország (és utódállamai, a Szovjetunió és az Orosz Föderáció), az Oszmán Birodalom és az Amerikai Egyesült Államok egyszerre kontinentális és több földrészre kiterjedő birodalmi képződmények, amelyek izgalmas hasonlóságokat mutatnak a gyarmatbirodalmakkal, de sok mindenben különböznek is tőlük. Az Európa-szempontú szemlélet miatt jelentős újkori birodalmak, például Kína és Japán bemutatására nem volt mód. Éppen ezért ez a könyv, csak az újkori birodalmak egy speciális csoportjával foglalkozik, amelyek szárazföldi és tengerentúli terjeszkedésük során az európai eszméket és civilizációt, egy kezdetben merkantilista, később ipari kapitalista (a Szovjetunió esetében szocialista) gazdasági rendszert, bizonyos technikai vívmányokat és a nagyhatalmi konfliktusok szisztémáját világszerte meghonosították.

Arra törekedtünk, hogy a témáról érthető, áttekinthető összefoglalást adjunk. Az egyes esszék fókuszában a birodalomépítő országok állnak, terjeszkedésük és összezsugorodásuk, az őket mozgató ideológiák és a gyarmatosítás hatásai az anyaországra. A szerzők közül többen fontosnak tartották, hogy bemutassák a téma historiográfiáját és értelmezési vitáit, mások inkább a birodalmi hódítások és vereségek elbeszélésére koncentráltak. A legnagyobb és leghosszabb életű birodalmakat – Portugáliát, Spanyolországot, Nagy-Britanniát és Franciaországot – ismertető történészeknek különösen nehéz feladat jutott, hiszen tömör, olvasmányos és tartalmas esszében kellett összefoglalniuk olyan szerteágazó témákat, amelyekről vaskos kötetek ezrei születtek. A skandináv országok mellett Németország és Olaszország gyarmati kalandjainak bemutatása talán hálásabb feladat, hiszen a téma a legtöbb olvasó számára kevésbé ismert. Az amerikaiakkal és az oroszokkal foglalkozó fejezet amellett érvel, hogy ezeket az országokat is érdemes a gyarmati terjeszkedés és a birodalmak fogalmi keretében értelmezni, akárcsak Ausztria–Magyarországot.

 

Mindegyik fejezetben az volt a célunk, hogy az olvasót megismertessük az alapvető tényekkel, összefoglaljuk a legfrissebb kutatási eredményeket és vitákat, felvillantsuk a további tájékozódási lehetőségeket. Nem törekedtünk megfellebbezhetetlen konklúziók levonására, inkább további kérdéseket fogalmaztunk meg. A maga módján mindegyik fejezet hangsúlyozza a gyarmati múlt fontosságát a posztgyarmati jelenben, hiszen mind az egykori gyarmatosítók, mind a gyarmatosítottak országaiban sokan küzdenek azzal, hogy értelmet adjanak a történelemnek, amely kibogozhatatlan szálakkal összefűzte őket. Az imperializmus öröksége továbbra is hozzájárul a társadalmi és kulturális struktúrák metamorfózisához, a nemzeti identitások és ideológiák megfogalmazásához és ahhoz a globalizációs folyamathoz, amely világunk arcát átalakítja.

 

*****

ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ
Gerő András

Az olvasó kezében tartott könyv soknemzetiségű szerzőgárdája áttekintést nyújt azokról az európai birodalmakról, amelyek a 16. századot követően léteztek, és hosszabb-rövidebb ideig a világ történetét is befolyásolták. Az oszmán, a spanyol, a portugál, a brit, a francia, az orosz, a belga, a német, az olasz, a holland és a skandináv terjeszkedési szándék előbb-utóbb birodalomépítésbe fordult át. A kötet tartalmaz egy fejezetet az Egyesült Államokról is, amely brit kolóniából lett világhatalom, és természetesen a könyvből nem maradhatott ki a Habsburgok birodalma – s annak utolsó formája –, az Osztrák–Magyar Monarchia sem.

Így tehát amolyan újkori európai birodalmi „kataszterrel” van dolgunk, ami azért jóval több, mint szakavatottan elkészített áttekintés. Kiderül belőle, hogy melyek voltak a közös s melyek az eltérő sajátosságok. Világosabbá válik, hogy milyen hajtóerők ösztönözték a birodalomépítést, s az is, milyen eszközökkel zajlott le a folyamat. A sokszínű, némileg eltérő színvonalú szerzőgárda időnként ugyancsak eltérő felfogása jelzi: nagyon is sokféleképpen ítélhetőek meg a birodalmak.

Nincs egynemű olvasat, és nincs két egyforma birodalom.

Impérium és birodalom

Számos európai nyelvben a „birodalom” szó a latin „impérium” kifejezésből ered, ami persze arra is utal, hogy a Római Birodalom mint minta jóval túlélte saját pusztulását. A rómaiak számára az „impérium” a hadviselés és a törvények meghozatalának és végrehajtásának képességét is jelentette. Az „imperátor” eredetileg nem volt más, mint a győztes hadvezér. A kifejezés aztán a végrehajtó hatalom vezetőjére is kiterjedt, s egy idő után társult hozzá a „nagyság” fogalma is.

A Római Birodalom nyelvi öröksége a 16. századtól újabb jelentéstartalommal gazdagodott. Az „impérium” azt is jelentette, hogy az így kialakított egység semmilyen más világi hatalomnak nincs alávetve. Vezetője, az „imperátor” – akinek tisztsége az idők során az ugyancsak római Julius Caesar nevéből „császárrá” változott – abszolút önálló, szuverén. Ami ezen a szuverenitáson belül van – terület, ember –, az része a birodalomnak. Ami kívül van rajta – s ez megint csak római örökség –, az barbár. S innentől a fogalmi hálón belül már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy az impérium jogot formáljon a kívül lévők feletti uralomra is; arra, hogy terjessze saját vallási hitét, világképét, civilizációját, hatalmát.

Stephen Howe oxfordi, azaz brit politikatudományi professzor definíciója szerint „a birodalom (impérium) olyan nagy kiterjedésű, több népet vagy nemzetet magában tömörítő, összetett politikai egység, amely rendszerint hódítás révén jön létre, és egy domináns központból, valamint alárendelt perifériákból áll”.

A meghatározás használható, és nagyrészt ráillik azokra az európai birodalmakra (is), amelyek az újkortól jöttek létre.

Eltérő értelmezések

Az írott, tehát nagyjából 5000 éve tartó történelem bizonyos értelemben felfogható úgy is, mint birodalmak története. Ha így nézzük, akkor a birodalom, a birodalmiság a história egyik igencsak meghatározó motívuma. Ha az imént idézett meghatározást elfogadjuk, akkor a birodalom mindig magában foglalja az alá- és fölérendeltség elemét.

Ha tehát a birodalomteremtés a história állandó motívuma, s következtében – rendszerint hódítás útján – fölé- és alárendeltségi viszonyok jönnek létre, akkor viszont kevés megosztottabb és megosztóbb jelenség létezik, mint a birodalomról szóló vélekedés, a birodalomról szóló emlékezet.

A birodalomépítők így vagy úgy, mindig igazolni igyekeztek saját szándékukat. Hol a hit – az általuk egyetlen igaznak tartott hit – terjesztésének vagy uralmának igényét hozták fel érvként, mintegy spirituális legitimációt teremtve saját, nagyon is materiális igényeik kielégítésére. Máskor civilizációs szándékot emlegettek – hiszen van-e, úgymond, humánusabb törekvés, mint „vadembereket” megtanítani a birodalomépítők által kulturáltnak tartott viselkedésbeli normákra? Voltak olyan elképzelések is, miszerint a „felnőtt” népeknek segíteni kell a „gyermeki állapotban leledzőket” abban, hogy felnőjenek. Aztán volt olyan változat is, amely a birodalomépítés igazolását faji alapra helyezte, s részben abból indult ki, hogy a fehér ember többet ér, mint a nem fehér. Más variációban a faji logika úgy működött, hogy a fehéren belül is van kiemelt csoport („a legfehérebbek”), s neki faji joga a többiek alávetése. S persze ne feledkezzünk meg az osztályharc köntösébe bújtatott birodalomépítésről sem, ahol is a történelem „megoldásának” meghatározott – magát nem hit jellegűnek, hanem tudományosnak gondoló – világnézet szerinti letéteményesei jogosultak akaratukat más népekre fegyverrel ráerőltetni.

Akármelyik – itt csak villanásszerűen megjelenített – igazolási módot nézzük, közös elem az ilyen-olyan kulturális felsőbbrendűség érzete és gondolata. Ahogy a lengyel származású brit konzervatív író, Joseph Conrad 1899-ben megjegyezte: „A Föld meghódítása – ami többnyire nem egyéb, mint elorzása azoktól, akiknek más a színük vagy kissé laposabb az orruk – nem valami gyönyörűséges látvány, ha túlságosan közelről nézzük. Csak valamilyen eszme emelheti föl. Egy eszme a hódítás hátterében; nem valami érzelmi alakoskodás, hanem valódi eszme és önzetlen hit ebben az eszmében – valami, amit fölmagasztosíthat az ember, és leborulhat előtte, és áldozhat neki…”

Conrad éleslátó megjegyzéséből kitűnik: a birodalomépítés különféle eszméi nem pusztán spirituális díszítések, hanem nagyon is élő a birodalomépítők kultúrájában, szervesen beépült lényegi tényezők, amelyek az erkölcsileg és szellemileg is igazolható nagyság és dicsőség elemeit társították az adott eszme híveihez. Az igazolt hit a birodalomépítők kultúrájának részévé lett.

Azok, akik a birodalmak alávetettjeivé váltak, teljesen más képet alakítottak ki. Számukra a birodalom – sok esetben – a kifosztásukat, elhurcolásukat, legyilkolásuk állami politikáját jelentette, de mindenképpen az elnyomással vált egyenértékűvé. Úgy vélték, ha ez értelmezésük alapja, akkor jogos szembeszállni mindennel, amit az adott birodalom jelent, s az ellenálláshoz bármely eszköz megengedhető. Az elnyomatás tudata, illetve értelmezési kerete is képes volt kialakítani egy teljes kulturális metszetet, ami természetszerűleg túl is élhette a birodalmi betagolódás időszakát. A birodalmi kötelékekből kiszabadult népek, illetve elitjük később nemegyszer ugyanolyan hatalmi, politikai, katonai, rendészeti eszközökhöz folyamodtak, mint azok, akiket előzőleg ezzel vádoltak. Az elnyomatáskultúra a birodalommal szembeni magatartásból állandósult nemzeti önazonosságpont lehetett.

A birodalomépítők és a birodalomépítést elszenvedettek értelmezése, emlékezete – noha tartalmilag nagyon is eltérő – mégis tartalmaz egy közös funkcionális sajátosságot: mindkét fél egyfajta küldetést, missziót származtat önmaga alapállásából.

A történetírás is része az értelmezésnek és az emlékezetnek, következőleg a misz- sziós alapállásnak. Az emlékezet ugyanis kultúra, s mint ilyen, önazonosság is.

Ha a kötetet kézbe veszik, akkor, kérem, olvassák így is.

 

Magyar látószög

A kötet birodalmi áttekintésében Magyarország neve is megjelenik. Nem önállóan, hanem az „Ausztria–Magyarország” név formájában, ami valójában a Habsburg Birodalmat jelöli.

Magyarország – közjogi értelemben és változó közjogi státuszban – a 16. századtól 1918-ig, az első világháború végéig volt a Habsburg Monarchia része, és 1867-től, a kiegyezéstől a Habsburgok államát Osztrák–Magyar Monarchiának hívták.

A Habsburg Birodalom nagyjából megfelelt az itt idézett birodalommeghatározásnak, noha területe nem annyira a hódítás, mint inkább a dinasztikus politika szabályai szerint formálódott. Így például a Monarchia 1908-ban a magyar Szent Korona jogaira való hivatkozással annektálta az 1878-ban a berlini kongresszus nemzetközi felhatalmazása nyomán megszállt Bosznia-Hercegovinát, merthogy a Habsburg uralkodó, Ferenc József törvényes magyar király volt, és a Szent Korona jogcímei között szerepelt a Magyar Királysággal szomszédos terület feletti joghatóság is.

A Habsburg Birodalom – egy kalandszerű kivételtől eltekintve – nem követte az európai hatalmak birodalomépítő módszerét, s államként nem törekedett gyarmati rendszer kialakítására. A nemzetközi összevetésben elképesztően kisszerű kivételt a könyv is említi. Az angol születésű és német származású Wilhelm Bolts Mária Terézia segítségével az 1770-es években létrehozta a „Trieszti Kelet-India Társaságot”, és egy szigetcsoporton, Mozambikon, illetve India nyugati partvidékén kisebb telepeket, úgynevezett faktóriákat létesített. Mária Terézia utóda, II. József az akciót már nem támogatta, így a faktóriák meg is szűntek. A sikertelen és nevetséges kaland 1776-tól 1786-ig tartott.

A Monarchia tehát mint állam – noha az eszközei meglettek volna hozzá – külső gyarmatokat nem hozott létre, de a világtengereken jelen volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia kutatói 1873-ban a Jeges-tengeren felfedeztek egy 191 szigetből álló szigetcsoportot, amelyet az uralkodó iránti tiszteletből Ferenc József-földnek neveztek el. A szigetcsoporton belül létezik Budapest-fok is. A terület felfedezésekor is lakatlan volt, noha a kutatók jelentős számú jegesmedvével és a madárvilág képviselőivel találkoztak. (1926-tól ez a vidék a Szovjetunió, majd a szovjet birodalom felbomlása után Oroszország része lett.) Érdekes és önálló kutatás tárgya lehetne az, hogy a Habsburg állam miért zárkózott el viszonylag következetesen a gyarmatok létrehozásától, noha – ismétlem – az eszközei meglettek volna hozzá.

A Habsburg Monarchia, miután dinasztikus és alapvetően nem nemzeti dominanciájú alakulat volt, így önmaga iránt legfeljebb dinasztikus-állami és nem nemzeti lojalitást tudott teremteni. Éppen ezért lehetett inkább birodalomnak, mintsem hazának tartani. Közhaza, amely nem haza.

A magyarok helyzete a Habsburg Birodalmon belül – legalábbis a kulturális-politikai érzékelés szintjén – egyfajta kettősséget tükrözött, s ez a kettősség különösen az Osztrák–Magyar Monarchiában bizonyult nagyon is életrevalónak.

A magyarok egyfelől a birodalom egyik uralkodó nemzetét képezték, s a tény felruházta őket mindazzal az ethosszal, ami más birodalomalkotó népeket is jellemzett. Lehetett az itt élő nemzetiségekkel szemben, úgymond, „kultúrfölényről”, civilizációs fölényről beszélni, ősi történelmi jogokra hivatkozni.

Másfelől a magyarok – éppen a Habsburgok és a velük azonosított német befolyás miatt – helyzetüket alávetettségként értelmezhették, Bécs diktálta „elnyomatásként” érzékelhették.

A magyar érzékelés kettőssége az értelmezések és az emlékezet részévé vált; kultúra lett belőle. A kettősség a néphagyománytól a történettudományig jelen van – miközben nemzetünk természetesen egyidejűleg labanc és kuruc. Ez az együttes – s nem is mindig következetes – jelenlét adja meg a magyar közkultúra egyik fő vonulatát. A magyar olvasó így talán fokozottan érzékeny az eltérő látószögek iránt. Számára ez nem idegen, hanem a magyar világ kettősségének s így szellemi horizontjának szerves része.

A magyaroknak az újkorban és a modernitásban nem volt birodalmuk, de történelmük, kultúrájuk okán minden szenzitivitásuk adott szinte minden birodalmi szín és fonák észlelésére.

Oda és vissza.

24%
9990 Ft
7592 Ft
Kosárba
Elérhetőség: Raktáron
Várható szállítás: 2-4 munkanap
  • Móra Könyvkiadó
  • Történelmi könyvek
  • 320 oldal
  • Kötés: keménytáblás, védőborítóval
  • ISBN: 9789631192018
  • Cikkszám: 1022311
  • Nyelv: magyar hu-HU
  • Kiadás éve:
  • Fordító:

Kiadó bestsellerei

KATEGÓRIA BESTSELLEREI

TOVÁBBI AJÁNLATOK