Akár a szülők

Réber Lászó
(1920. május 21- 2001. november 2.)

A rajz az őskor óta úgy születik, hogy közben fogy a nyomot hagyó rajzeszköz, a rajzszén, az okker, az ólom- és ezüstvessző, a tus vagy a modern grafit-rudacska faköpenyben, vagyis a ceruza. Egy ceruza az élet mélységeiben, börtönben vagy fogolytáborban drága kincs, vagy épp tiltott jószág. Réber László már fiatalon tehetségesen rajzolt, de művészete nem főiskolai-egyetemi órákon és gyakorlatokon fejlődött ki, hanem egy azerbajdzsáni hadifogolytábor kőfejtőjében, ahol az életben maradás fontos kelléke volt az a plusz adag "komiszkenyér", amit az őrökről készített rajzokért kapott. Talán ebben a világban vált benne belső paranccsá, hogy nincs más, csak a vonal, hogy nem lehet satírozni, mismásolni, próbálkozgatni, mert nincs papír és ceruza, csak annyi, amennyi feltétlenül szükséges. Ezt a parancsot a kiszabadulása utáni évtizedekben is követte, akár független grafikusként, akár újságkarikatúristaként, akár könyvillusztrátorként. (Hiszen ki ne ismerné a Janikovszky Éva által írt bölcs képeskönyvek családját, kisfiúval, húggal, szülőkkel, rokonokkal, kutyával-macskával?) Ha színeket használt, akkor is így tett: mintha egy iskolás gyerek gombfesték-készletével kellene ábrázolnia a trópusi őserdő összes madarának szárnytollait. És – sikerült. Korlátok közt válik el, ki a mester, valahogy így jellemezte Goethe a művész tehetségét. Ő ugyan a formai szabályok gúzsába kötött táncra gondolt, de érvényes a tétel a hazai és világtörténelem által ránk parancsolt megkötésekre is. A tiszta vonal és színvilág képes felülemelkedni mindenen, minél szűkszavúbban, minél egyszerűbb eszközökkel fejezi ki mondandóját, annál inkább. Ezt bizonyítja Réber László életművének fél évszázada.
Székely András