A titanic pusztulása

A titanic pusztulása leírása

2012. április 15. a Titanic szomorú tragédiájának 100. évfordulója. Jó néhány év eltelt tehát a jéghegy és az úszó csoda végzetes találkozása óta, de mit sem csökkent az érdeklődés a gigász iránt, amely azon a végzetes éjszakán a tenger fenekére süllyedt. Vonzereje ma is univerzális. A hajózás rajongóinak ez a hajótörés felülmúlhatatlan csúcspont. Az emberi természet kutatóinak kimeríthetetlen laboratórium. A nosztalgiára hajlamosak az eseményben a varázsos tegnapot látják. Az álmodozók azon töprengenek, hogyan is történhetett volna másként. Walter Lord ma is klasszikusnak számító műve 1955-ben jelent meg, a hajó roncsainak 1985-ös felfedezése és James Cameron 1997-es, tizenegy Oscar-díjat nyert romantikus filmdrámája elõtt. A Titanic pusztulása rögtön a bestsellerlisták élére került, és a hajót övező mítosz kialakulásának egyik legfontosabb momentumává vált. Sikerének titka nem utolsósorban abban rejlik, hogy a szerzõ a végzetes éjszaka eseményeit több mint 60 túlélő visszaemlékezése alapján rakta össze. A felkutatott szemtanúk közül ma már senkivel sem tudnánk beszélni, épp ezért ez a könyv marad a tragédia legfontosabb krónikája. IDÉZETEK „Mrs. E. D. Appleton tulajdonképpen nem érezte a remegést a hajótestben, csak valami nagyon kellemetlen csikorgó hangot hallott, mint amikor hosszú csíkot hasítanak le egy vég vászonból. J. Bruce Ismay sokkal idegesebb lett. Ügyvezető igazgatója lévén a White Star Line hajózási vállalatnak, ünnepélyes hangulatban indult el a Titanic első útjára. Most, hogy felijedt álmából B fedélzeti luxuslakosztályában, biztosra vette, hogy a hajó nekiütközött valaminek, de nem sejtette, mi lehetett az. Néhány utas viszont már tudta a választ. Mr. és Mrs. George A. Harder, egy fiatal nászutas pár odalent az E 50-es kabinban még ébren volt, amikor az ütközés tompa hangját meghallották. Belereszketett az egész óriás, aztán „dübörgő, súrlódó hang” hallatszott a hajó oldala felől. Harder kiugrott az ágyból és a kajütablakhoz rohant. Kinézett, s az üvegen át látta, hogy jégfal sodródik el előtte.” „Fél lábbal a 6-os csónakban, a másikkal a fedélzeten állva, Lightoller elkiáltotta magát: – Hölgyek és gyerekek, ide! – Nem mondhatni, hogy a felszólítás lelkes fogadtatásra talált. Miért hagyná ott valaki az óriás hajó szépen kivilágított fedélzetét, hogy beszálljon egy sötét, deszkákból ácsolt, evezős csónakba? Ezt John Jacob Astor is nevetséges ötletnek tartotta: – Hiszen itt sokkal nagyobb biztonságban vagyunk, mint abban az apró csónakban! – Amikor Mrs. J. Stuart White beszállt a 8-as számú csónakba, egy barátja utána kiáltotta: – Ha vissza akar jönni, az útlevelére is szüksége lesz. Holnap reggel meglátja! Útlevél nélkül csónakázhat Amerikáig! Amikor Mrs. Constance Willard kereken megtagadta, hogy csónakba szálljon, a kétségbeesett tiszt előbb vitatkozni próbált vele, de végül csak megvonta a vállát: – Ne pazaroljuk az időt – ha nem, hát nem, maradjon!” „De voltak a hajón nemesebb lelkek is. (…) Benjamin Guggenheim részletesebb búcsúüzenetet írt: „Ha bármi történnék velem, mondják meg feleségemnek, hogy minden tekintetben teljesítettem kötelességemet.” Guggenheim, valóban, szinte mindenkin túltett. Már nem viselte azt a szvettert, amit Etches szobapincér kérésére vett fel. Sőt, a mentőmellényét sem. Ott állt magántitkára mellett, elegáns frakkjában. – Teljes díszben vagyunk – magyarázta egy ismerősének –, úgy akarunk meghalni, amint az gentlemanhez illik. Volt ott néhány házaspár is. Allisonék mosolyogva álltak a sétafedélzeten. Mrs. Allison a kis Lorraine kezét fogta, másik kezével férjébe kapaszkodott. Strausék a tatfedélzeti korlátnak támaszkodtak, átkarolva egymás derekát. A közelükben állt egy fiatal amerikai pár, valamelyik vadnyugati államból jöttek. Lightoller megkérdezte az asszonykától, beszáll-e az egyik csónakba, de az derűsen rázta a fejét: – Semmi szín alatt sem. Együtt indultunk erre az útra, és ha úgy kell lennie, együtt is fejezzük be.” „Volt is min gondolkodniuk. Smith kapitány most már hiába tépelődött azon a négy üzeneten, amelyet a nap folyamán kapott a jégveszélyről – s azon az ötödiken is hiába, amelyet talán nem látott, de amelyik pontosan megjelölte a helyet, hol várható a végzetes jéghegy. Azután a hőmérőt is tanulmányozhatta volna; a higanyszál a hét órai 43 Fahrenheit fokról (kb. 6 °C) este tíz órára 32 fokra (0 °C) süllyedt, a tenger hőmérséklete este tíz órakor 31 fokra, vagyis fagypont alatti értékre. Jack Phillips, a szikratávírász is elmélkedhetett: ez volt a hatodik figyelmeztetés a jégveszélyről, éjjel 11-kor jelentkezett a Californian, de Phillips azt felelte: hallgasson. Ez az üzenet sohasem jutott fel a hídra.” „Amint a tenger hullámai összecsaptak a Titanic felett, Lady Cosmo Duff Gordon az 1-es csónakban odaszólt titkárnőjének, Miss Francatellinek: – Hát odalett a gyönyörű hálóinge! Sokkal több pusztult el azon az áprilisi éjszakán, mint Miss Francatelli hálóinge. Nemcsak a világ legnagyobb óceánjárója, rakományostól, hanem 1502 emberélet is elveszett. Soha többé nem engedtek hajót a jégzónába úgy, hogy figyelmen kívül hagyhassa a vészjelzéseket, pusztán azért, mert bízik néhány ezer tonna szegecselt acélban. Ettől az éjszakától fogva az Atlanti-óceánt járók komolyan veszik az úszó jégveszélyt, megadják pozíciójukat, s elkerülik a veszélyes zónákat vagy lassítanak. Ettől az éjszakától fogva senki sem hisz „el nem süllyeszthető” hajóban. A jéghegyek sem sodródnak többé úgy, hogy senki sem figyeli útjukat. Miután a Titanic elsüllyedt, az amerikai és a brit kormány Nemzetközi Jégőrséget alapított; a mai napig parti őrhajók figyelik és kísérik az elszabadult jéghegyeket, amelyek a hajók útjába sodródhatnak. A téli átkelés útvonalát sokkal délebbre jelölték ki; ez is különleges elővigyázatosság. Az utasszállító óceánjárók azóta nem közlekedhetnek részleges rádiószolgálattal. Minden utasszállító hajón huszonnégy órás szolgálatot tartanak. Sohasem fordulhat többé elő, hogy a világ visszafojtsa a lélegzetét, amíg egy Cyril Evans nevű rádiós, alig tíz mérföldnyire onnan, békésen alszik, mert letelt a szolgálata. Ez volt az utolsó alkalom, amikor egy óceánjárót kellő számú mentőcsónak nélkül engedtek elindulni.” „Ez egyúttal az osztálymegkülönböztetések végét is jelentette a csónakok megtöltésénél. Jóllehet a White Star Line tagadta, hogy diszkriminációt alkalmazott volna – a vizsgálat során ilyen bizonyíték nem is került szóba –, mégis döntő bizonyíték van arra, hogy a fedélköz járt a legrosszabbul. Daniel Buckleyt például nem engedték be az első osztályra, Olaus Abelseth norvég tengerész a hátsó fedélzetről menekült meg, amikor már az utolsó csónak is elevezett, Hart utaskísérőnek sikerült ugyan asszonyok két kis csoportját fölvezetnie a felső fedélzetre – csakhogy több száz odalent maradt. A fedélközi utasok a daru mentén másztak fel a mélyített hátsó fedélzetről, mások létrákon menekültek az elülső mélyített fedélzetről.”
24%
2490 Ft
1892 Ft
Készletfigyelés
Elérhetőség: Nincs készleten

  • Partvonal Kiadó
  • Regény
  • 208 oldal
  • Kötés: puhatáblás ragasztott
  • ISBN: 9789639910706
  • Cikkszám: 1006668
  • Nyelv: Magyar
  • Kiadás éve:

Kiadó bestsellerei

KATEGÓRIA BESTSELLEREI

TOVÁBBI AJÁNLATOK