A stratégia története

Napjainkban már senki nem gondolja, hogy a stratégia kizárólag haditervek kovácsolását jelenti, s a tábornokok szűk körén kívül mindenki mást hidegen hagy. Bár a görög eredetű kifejezést nyelvújítóink még a „hadászat” szóval magyarították, a XX. század második felétől világossá vált, hogy a katonák mellett immár sem a politikusok, sem a menedzserek nem lehetnek meg stratégia nélkül. Mi több, a közélet és az üzleti világ az utóbbi évtizedekben szinte kisajátította magának a fogalmat. Ami korábban zseniális hadvezérek harctéri gyakorlatát jellemezte Nagy Sándortól kezdve Caesaron és Attilán át Napóleonig, továbbá Clausewitz korától a hadelmélet gerincét képezte, az az ezredfordulóra a katonai teoretikusok belügyéből egy szinte mindenre ráhúzható, többé-kevésbé ködös „tudománnyá” vált. Mindazonáltal nemcsak egy NATO-hadművelet vagy egy marxista, esetleg iszlamista forradalom, hanem egy választási kampány sem képzelhető el stratégia nélkül, s épkézláb tervezés híján a társadalmi aktivisták akciói is hamvukba holt kísérletek lesznek. Mint ahogy az üzleti élet „farkastörvényei” közepette is bajosan tudna talpon maradni az a szűk látókörű kisvállalkozás vagy épp mamutcég, amely lemond a stratégiai elemek rugalmas alkalmazásáról. Lawrence Freedman, akinek a londoni King’s College hadtudományi tanszéke bő három évtizeden át volt szellemi műhelye, a stratégia fejlődéstörténetét kutatva nem csupán Dávid és Góliát történetéig vagy a bibliai Sátán lenyűgöző lázadásáig, hanem egészen a főemlősök viselkedéséig nyúl vissza. Nem habozik megvilágítani a propaganda és a reklámipar módszertanának szoros kapcsolatát sem. Sőt, könyvében terítékre kerül az ókori görögök és kínaiak, valamint a reneszánsz kor izgalmas stratégiafelfogása is, hiszen aligha csoda, hogy ma már Szun-ce és a sokáig félreismert Machiavelli a kedvenc szerzője azoknak a kampánymenedzsereknek, akik elbűvölve találgatják: vajon a politikai és az üzleti játszmák egyes szereplői miért sikeresebbek, mint hasonló adottságú ellenfeleik.