A napkeleti utazás

„Leo egyik szolgálónk volt (a szolgálók természetesen ugyanúgy önkéntesen vállalták feladatukat, mint a többiek); segített vinni poggyászainkat, és gyakran beosztották a szószóló mellé is személyes szolgálatra. Ez a jelentéktelen ember rendelkezett valamiféle tetszést keltő, szerényen megnyerő vonással, amiért is mindnyájan szerettük. Derűsen végezte munkáját, gyakran énekelt vagy fütyörészett, és soha nem láttuk, csak amikor szükségünk volt rá: eszményi szolgáló volt. Az állatok is ragaszkodtak hozzá; Leo miatt szinte mindig szegődött hozzánk egy-egy kutya; Leo megszelídítette a madarakat és magához csalogatta a pillangókat. Ama vágy vonzotta Napkeletre, hogy a salamoni kulcs segítségével elsajátítsa a madarak nyelvét.”

Hermann Hesse e két elbeszélését Az üveggyöngyjáték című regény kapcsolja össze. A napkeleti utazás 1927 és 1929 között, mintegy a nagy regény „előmunkálataként” keletkezett, s Hesse magát a regényt is a „Napkelet utazóinak” ajánlotta. A Sváb életrajz 1934-ben született, és Az üveggyöngyjáték egyik tervezett életrajza volt, amelyet Hesse végül mégsem dolgozott ki teljesen, és nem vett fel a regényébe.

A Napkelet, vagyis az egzotikus, távoli, mesés és misztikus Kelet, a fényesség birodalma a romantika óta a német irodalom egyik toposza: a rideg, ésszerűen működő realitás világából való elvágyódás, vándorlás és útkeresés birodalma, amelyben feloldódik idő és tér, és lehetővé válik egyfajta imaginárius szellemi közösség megteremtése. A napkeleti szövetség tagjai múlt-, jelen- és jövőbéli valóságos és költött alakok: művészek és bölcselők, akik életüket egy személyfölötti cél szolgálatába állítják, és nemzeti, vallási és ideológiai különbségektől függetlenül a humánum és a tiszta – vagyis a minden érdek nélkül munkálkodó – szellem jegyében hatnak és alkotnak.

A történet egyik főalakja H. H. egyes szám első személyben tudósít a Szövetségről és a napkeleti utazásról, s megkísérli lehetővé tenni a lehetetlent: ésszel felfoghatatlan szellemi lelki történéseket igyekszik a nyelv eszközeivel a realitás dimenziójában megragadni és ábrázolni.

Az 1934-ben íródott Sváb életrajz főhőse, Joseph Knecht mindkét szülőtől örökli azok különböző és közös képességeit: különösen a zene iránti szeretetet és érzéket. A paplány anya családi hagyománya nyomán szellemivé szublimálódik az egyszerű hivatású apa hivatása, a kútmesteré, aki felfedi, tisztán tartja, és az emberek számára elérhetővé teszi a friss forrásvizet – vagyis, Bengel szavaival, a Biblia és Luther tanításait.