A firenzei varázslónő

Ádám örököse ő, nem Mohamedé vagy a kalifáké, mondta neki Abu-l Fazl; öröklési joga és tekintélye abból ered, hogy az első embernek, minden ember atyjának a leszármazottja. Egyetlen vallás sem tarthatja vissza, és földrajzi terület sem. Nagyobb ő a királyok királyánál, aki Perzsiát uralta a muzulmánok előtt, magasabb rendű a Csakravartin ősi hindu eszméjénél… ő az egyetemes uralkodó, a határok és felfogásbéli korlátok nélküli világ királya. Ebből az következik, hogy nem az isteni akarat, hanem az emberi természet az a nagy erő, amely a történelmet mozgatja. Ő, Akbar, a tökéletes ember, az idő hajtógépe.

„Kezdetben volt három barát, Niccolo ,il Machia’, Agostino Vespucci és Antonino Argalia. Gyermekkori világuk varázserdő volt. Aztán Nino szüleit elragadta a pestis. Elment, hogy szerencsét próbáljon, és sosem látták többé.”

E mesével érkezik Akbar udvarába az ifjú utazó, aki magát „Mogor dell’Amoré”-nak, azaz a Szerelem moguljának nevezi, s történetével megbabonázza hallgatóságát. Azt állítja, hogy anyja egy elveszett hercegnő, aki varázserővel bír, s akinek kegyeiért üzbég hadurak, a perzsa sáh és oszmán hadvezérek küzdöttek.

Amikor a varázslónő Firenzébe ér, a város a lába előtt hever, de vajon igaz-e Mogor története? És ha igaz, hol rejtőzik a hercegnő? Ha pedig hazugság, Mogort a vérpad várja…

Salman Rushdie 1947-ben, nyolc héttel India függetlenségének kikiáltása előtt született Bombayban. Tizennégy éves korától Angliában végezte tanulmányait, Cambridge-ben történésznek tanult.

Az éjfél gyermekei óriási sikere után megírta A sátáni verseket, amely miatt Homejni ájatulláh kimondta rá a halálos ítéletet, a fatvát, s ezt követően a szerző egy évtizeden át védőőrizetben élt, ám akkor sem hagyta abba a munkát, s szerencsénkre számos remekművel gazdagította a világirodalmat.