Simon Stålenhag: Elektronikus állam könyvajánló

Amikor a 90.Ünnepi Könyvhéten megjelent ez a könyv, csak a fülszövegre pillantottam rá, és úgy voltam vele: ez a könyv nekem kell! Aztán, amikor megérkezett, kissé megdöbbentem. Egyrészt nem ismertem Simon Stålenhag munkásságát, másrészt egy „mesekönyvet” tartottam a kezemben. Az utóbbit nézve nem is tévedhettem volna nagyobbat. Utána olvastam el Stålenhag-ről, amit neten találtam, és derült ki az, hogy ő valójában festő, nem is akármilyen: digitális festő. Nyomasztó, mégis figyelemfelkeltő képek, amelyek mellett nem tud elmenni az ember. Fenomenális. Ezekhez a festményekhez most egy történetet is alkotott, amellyel tökéletes egységet kaptam egy apokaliptikus világhoz. Már maga a digitális képvilág is megmutat egy szemléletet, ahol az ember elvész a technológia világában, de a mellé íródott szöveggel érthető igazán Stålenhag mondanivalója. Bár a történet 1997-ben játszódik, mégis van egy olyan lényegi kitérése, ami leginkább a mostani világunkat tükrözi. Mondhatnám, hogy egy görbe tükröt tart elénk, ami, ha nagyon őszinte akarok lenni, cseppet sem tetszik. Mindezt egy fiatal lány szemén keresztül vetíti elénk, aki a saját útját járja, aki menekül valami elől, aki céllal indult útnak.

1997-et írunk. Egy tinédzser lány, Michelle rója az utat kis sárga robotjával kézen fogva. Nem tudni merre és hová tart. Az első jó pár oldal leginkább azt a világot mutatja be, hogy mi zajlik a jelenben. Mekkora a pusztulás a világban, mennyire kilátástalan a helyzet. Lassan, fokozatosan ismerhetjük meg Michelle gyerekkorát, aki édesanyja és nagyapja halála után nevelőszülőkhöz került. Visszatekintések által kapjuk meg azokat az információkat, hogy mi történt vele és a barátaival ezen a rövidke kis életszakaszon.

A lány most már csak Skipre, a robotjára számíthat, kettesben haladnak céljuk felé. Megdöbbentő képek jönnek, amikor is egyre világosabbá válik az, miként vált a világ egy hatalmas katasztrófává. Egy bizonyos Sentre Stimulus neuronsisak, ami miatt az emberiség túlnyomó része meghalt. Nem tudni pontosan mit is rejt magában, azonban, aki felveszi függő lesz. Még akkor is élnek, amikor testük már sorvadásnak indult. Hanyatlás mind testileg, mind szellemileg, de az ajkaik még mindig úgy mozognak, mintha csak egy filmet néznének, és közben rágcsálnának valamit. Michelle azonban már nem törődik velük. Az számít, hogy ő megtalálja, amit sok-sok éve elveszített.

A könyv vége először meglepett, Stålenhag nyitva hagyta a történetet, az olvasóra bízva a befejezést, azonban, ha jobban belegondolunk a megoldás ott lebeg a szemünk előtt.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad ez a kompozíció, ez a szemléletes leírás. Bárhogyan szeretném, hogy ne így legyen, ugyanezt látom a mai világban, aminek én szintúgy részese vagyok. A technológia, a sok kütyü, a játékok, amikhez már kapunk egy virtuális szemüveget is, mind-mind elveszi tőlünk azt, amiért igazán érdemes lenne élni. Nem látjuk a világ csodáit, észre se vesszük, hogy mi zajlik körülöttünk. Egyszerűbb beletemetkeznünk a nem valós világba.

 

Írta: Anarchia könyvblog