Cara Hunter: Sötétben könyvajánló

Egyszer tettem a könyvbe könyvjelzőt, amikor hajnalban már ragadtak le a szemeim. Majd reggel újra kézbe vettem és nem tettem le, nem lehetett. Az első rész szenzációs, a második zseniális.

Cara Hunter nevét külön kiemelném a krimi- és thrillerírók közül. Teljesen lényegtelen, hogy ez még csak a második könyve, azonban olyan erős sorozattal indított, amellyel a legnagyobbak közé kerül. Kérdem én: hol volt eddig?

Kiszámíthatatlan csavarok, állandó feszültség és izgalom, nem utolsósorban emberi karakterek. Nem a tökéletességre hajt. Mint általában a legtöbb krimiben (természetesen van egy-két kivétel) adott egy szereplő, aki okosabb, agyafúrtabb és mindenki másnál tökéletesebb, illetve szinte minden esetben csak és kizárólag ő egyedül oldja meg az ügyet. Az Adam Fawley- sorozat ennek pontosan az ellentettje, és éppen ezért szerethető. Itt jelen van az emberi hiba, a gyarlóság, az önzés, de leginkább a jó csapatmunka. Mindenkinek megvan a maga erőssége és gyengesége, amivel együtt egy igazán jó legénységet toborzott az írónő.

Könnyedén eléri, hogy a saját képzelőerőnket is latba vessük, megdolgoztatja az agyunkat, gondolkodásra sarkallva, így az olvasó is beleolvad a történetbe, ezzel együtt oldva meg az ügyet. Összegezve: Hunter ismét nagyot alkotott, és a Sötétben című regényével bekerült a kedvenc íróim közé.

Történet:

Adam Fawley és csapata újabb borzalmas ügyet kap. Egy épphogy életben lévő fiatal nőre és egy két éves kisfiúra találnak egy pincébe zárva. A nő sokkos állapotban van és egy szót sem hajlandó mondani, a kisfiú pedig teljesen antiszociális és minden idegentől retteg. Úgy tűnik, hogy ez a kisfiú a bezárt nő gyermeke, de amint egy helyiségbe kerülnek, az anya sikítva menekül előle. A rendőrségnek egyetlen lehetősége a ház tulajdonosa, Dr. Harper, aki Alzheimer kórban szenved, és aki váltig állítja, soha nem látta még a fiút és anyját. A szomszédok soha nem láttak mást rajta és a szociális gondozóján kívül, aki mellesleg hetente csak egyszer járt nála, maximum 15 percre. Ő szintén azt vallja, hogy az ott tartózkodása alatt soha semmi furcsaságot nem tapasztalt.

Dr. Harpert nem egyszerű kihallgatni, sajnálatos módon többször szenved a kórban, minthogy a valóságban járjon. A csapat megpróbál más utakat is megnézni, így kerül a látókörükbe Donald Walsh, Harper volt feleségének unokaöccse. Ő az egyetlen, akinek még bejárása volt a házba, és egy szemtanú szerint veszekedés is lezajlott a két ember között. Donald szintén azt állítja, hogy semmiről sem tud, ő csak a nagynénje hagyatékát akarja, a Necukéket, amik felettébb értékesek.

Folyamatos zsákutcába kerülnek, és mindez nem lenne elég egy újabb holttest is előkerül, amely szintén Dr. Harper házában találnak. Az egy évvel ezelőtt eltűnt Hannah Gardnier, a neves újságíró testére. Mivel egy évvel ezelőtt a holttestet nem találták, így az ügyet ott folytatják, ahol abbahagyták. Sorra veszik elő a szemtanúkat, akik a kérdéses napon látták Hannah-t és kisfiát, előtérbe kerül a férj is, aki jelenleg egyedül neveli kisfiát egy bébiszitter segítségével. Harpert újra kikérdezik, azonban a férfi állapota egyre rosszabb, szinte egyetlen épkézláb mondat sem hagyja el a száját.

Az ügy akkor lendül előre, amikor megérkezik a DNS vizsgálat eredménye, melyből kiderül, hogy a bezárt kisfiú Harper gyermeke, illetve, amikor a nő végre megszólal. Itt úgy tűnik, megvan a megoldás, azonban sehogy sem áll össze a kép Hannah meggyilkolásával. Vajon

Harper folyamatosan elrabolt és gyilkolt nőket? Majd, ahogy romlott az állapota úgy feledkezett meg az utolsó áldozatáról? A mozaikdarabkák sehogyan se kerülnek a helyükre, és Fawley csapatának a legnehezebb üggyel kell szembenéznie.

Nincs szemtanú, Harper az állapota miatt már nem vonható felelősségre, Donald Walsh-al sem mennek semmire és a bezárt nő állapota se mutat javuló tendenciát. Amint találnak egy szálat, amivel elindulhatnának, abban a pillanatban kicsúszik a kezeik közül és kezdhetik elölről az egészet. Újabb és újabb fejlemények látnak napvilágot, úgy látszik, a rejtély csak növekszik, de megoldás semmire sincs.

Azonban, ahogy az Egy közeli ismerősben már megtapasztalhattuk, Cara Hunter nem az egyszerűségéről híres. Erőteljesen megbonyolítja ezt a történetet és olyan csapásokat mér az olvasóra, amire nehéz felkészülni.

Amit még mindenképpen muszáj megemlítenem, és ami roppant mód tetszett, hogy a szereplők fejezetei leginkább E/3 személyben íródnak, azonban maga Fawley E/1-be olvasható, mintha a jelenben lennék- ott és akkor. Talán ezért keltett olyan érzést bennem az írónő, hogy én is részese vagyok a történetének, bevonva ezzel a nyomozásba.

Írta: Anarchia könyvblog