2666

„Roberto Bolano generációjának legbámulatosabb spanyol nyelvű regényírója.”, vallotta sokakkal egyetértésben Susan Sontag. A 2666 pedig a chilei szerző vitathatatlan mesterműve, amely a korai halála utáni évben, 2004-ben jelent meg, és máig a 21. századi világirodalom talán legnagyobb hatású regénye.

Az öt könyvből álló mű minden része külön kaland, melyek egy meghatározott hely, a mexikói-amerikai határhoz közel fekvő, kitalált város, Santa Teresa felé vezetnek. Ide tart a négy elvakult irodalmár – egy francia, egy spanyol, egy olasz és egy angol – a rejtőzködő német írózseni, Benno von Archimboldi nyomában, miközben kusza szerelmi hálóba bonyolódnak. Itt él a második könyv chilei származású irodalomprofesszora, Amalfitano, akit a felesége egy tébolydába zárt költő miatt hagy el, és akinek egyetlen lánya életkorát tekintve a soron következő gyilkosságok egyik potenciális áldozata. A harmadik könyvben egy afroamerikai újságíró érkezik Santa Teresába, hogy egy bokszmérkőzésről közvetítsen, ám végül sokkal izgalmasabb téma, a rejtélyes elkövető után ered. A negyedik könyv a bűnesetek könyve. A város szeméttelepein egyre-másra kerülnek elő a női holttestek: sokuk épp csak kamasz, és szinte mindegyiküket kegyetlenül megkínozták. Legvégül a regényfolyam visszakanyarodik a titokzatos német író, Archimboldi élettörténetére, amely hová máshová is vezetne, mint a drog, a korrupció és erőszak eme valószerűtlenül valóságos poklába.

Roberto Bolano 1953-ban született Santiago de Chilében. Fiatalkorában a családja Mexikóvárosba költözött, ahová Bolano a 70-es években visszatért. Élete második felét, legaktívabb alkotó éveit egy katalán tengerparti kisvárosban, Blanesben töltötte. 2003-ban halt meg Barcelonában. A Jelenkor Kiadónál megjelenő életműsorozatban a magyarul már napvilágot látott Vad nyomozókon kívül hamarosan megjelenik két kiadatlan műve, az El espíritu de la ciencia ficción (A science fiction szelleme) című regény, valamint egy elbeszéléskötet.

„A pap, miközben sepregetett, egy darabig csak beszélt: a városról, a közép-amerikai emigránsok beszivárgásáról, arról a több száz mexikóiról, aki nap mint nap idejön, hogy munkát kapjon az üzemekben, vagy épp megpróbál átszökni az észak-amerikai oldalra; az embercsempészek üzelmeiről, a gyárakban fizetett éhbérről, arról, hogy mégis mennyire sóvárognak ez után az éh-bér után azok a szerencsétlenek, akik Querétaróból, Zacatecasból vagy épp Oaxacából jönnek, a kétségbeesett keresztények, mondta a pap – különös kifejezés éppen egy pap szájából –, akik egészen valószerűtlen módokon utaznak, olykor egyedül, olykor az egész családjukat magukkal hurcolva, míg el nem jutnak a határig, és csak akkor pihennek meg, vagy sírnak, imádkoznak, leisszák vagy bedrogozzák magukat, esetleg táncolnak, míg össze nem esnek.”